Knockout - 6. fejezet (teljes rész)

Figyelmeztetés! Ebben a fejezetben droghasználat említése is előfordul.

A gyomrom összeszorult attól a szörnyű sokktól, amit úgy éreztem, nem tudok elfojtani. Ő valamiféle reakciót várva nézett rám, és én annyit tudtam neki nyújtani, hogy mozdulatlanul álltam előtte. A sok butaság közül, amire csak gondolhattam, azon töprengtem, hogy udvariatlanság-e bámulni. Már biztos hozzászokott, ez nem egy tökéletlenség vagy egy kínos tetoválás, amit el lehet rejteni a ruha alatt, vagy elterelni róla a figyelmet egy vicces történettel. Az egyik legértékesebb érzékről van szó, ami segít felmérni a helyzetet és a körülöttünk lévő környezetet. El sem tudtam képzelni, mennyire elveszetté vált.

- Neked van – kezdtem neki csendesen, mielőtt újragondoltam volna – Van valamid, amivel feltörölhetném a vizet?

A kezeimet egy időre a hátam mögé fogtam, mert nem tudtam abbahagyni a remegést. Nem voltam benne biztos, hogy csalódott-e a reakcióm miatt, de összehúzta a szemöldökét, mielőtt motyogott valamit, hogy ’a konyhában’. Utána mentem, figyelmesen néztem a mozdulatait, és próbáltam megállapítani, mennyire átfogó ez a fogyatékossága. A rövid séta kevés volt arra, hogy ezt megmutassa, mert ez az otthona. Fejből tudta, mi hol van, és valószínűleg el tudná navigálni magát csukott szemmel amúgy is.

Teljesen normális volt, hogy átkutatja a szinte üres konyhaszekrényeket, eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy vak. Bassza meg. Megköszörültem a torkom idegességemben, és Harry odafordította a fejét, mintha az ő figyelmét akartam volna magamra felhívni. Talán olyan, mintha tejüvegen keresztül látnál, vagy lehet a bal szemét sötét sziluettek homályosítják el. Ha lehunyja a jobb szemét, mit lát? Nem kérdezhettem rá, mert visszatért a törlőkendő kereséséhez. Bármikor máskor rászóltam volna a mosatlan bögrék miatt, amiket szétszórtan a mosogató körül hagyott. Egy kaotikus szentélynek tűnt, ami használt müzlis tányérokból, edényekből és egy rakás evőeszközből állt.

- Hogyan?

Hóna alatt egy guriga papírtörlővel Harry úgy nézett ki, mint egy gyerek, akitől számon kérik az összetört dísztárgyat. Talán nem ez volt a legjobb mód, de nem volt értelme kerülgetni a témát. Tudnia kellett, hogy rá fogok kérdezni.

- Mi? – válaszolt.

Volt valami idegesség abban, ahogy tartotta magát, mintha nem lenne hozzászokva, hogy valaki ilyen közvetlen vele. Vagy talán azért, mert én nem haboztam a szemébe nézni. Ő még mindig ő volt, annak ellenére, hogy milyen rideggé és zárkózottá vált.

- Hogyan történt?

Érzelemmentes arckifejezéssel azt válaszolta „Egy késsel.”

A reagálása egy erőltetett nevetést váltott ki a részemről. Keserű nevetést, mert nem bírtam felfogni, mennyire nem hajlandó beszélni. Valaha ő volt az, aki megnevetetett.

- Arra rájöttem. – a gondolat, hogy egy penge szeleteli az arcát, feszültséget okozott a hangomban. – Akkor miért? Mi történt, Harry?

Megfogott egy műanyagzacskót mielőtt visszaindult a hálószobába. A víz szétfolyt, és jóval nagyobb területen kellett feltakarítani a fapadlót. Akkor szólalt meg ismét Harry, mikor letérdelt, hogy felmérje a károkat.

- Mondtam dolgokat, amiket valószínűleg nem kellett volna.

Körültekintően sétáltam át a másik oldalra, hogy leüljek a bevetetlen ágyára. Miközben felitatta a vizet, eldöntöttem, hogy akarom-e tudni a részleteket, vagy az a legjobb, ha nem ásunk mélyebbre valami olyasmiben, amibe nekem nem kellene beleavatkoznom.

- Kinek? – kérdeztem.

- Adnak… – Harry megállt, óvatosan rám pillantott, mielőtt továbbszedte az üvegszilánkokat. – Új volt. – mondta halkan. – Ingyen kapod az első pár tablettát, hogy rákapj, és biztos visszamenj még többért.

Összeszorítottam a kezeimet az ágyneműn, miközben hallgattam.

- Drogok?

Kényelmetlenül fészkelődtem az ágyon, próbáltam feldolgozni a gondolatot, hogy „az én Harrym nem lenne ilyen buta, ő nem ilyen”. De persze, ő már nem volt az én Harrym, többé már nem. És most a fiú, aki a lábamnál térdelt a padlón még idegenebb volt számomra.

- Azt mondta legális, bár nem biztos, mennyire van jól letesztelve. De mindent kivitt innen – mutatott a homlokára – Megszabadított tőle egy időre. Újra boldognak éreztem magam.

Sírni akartam, ráordítani, de nem tettem, mert az ötlet, hogy Harry annyira elveszett, hogy csak valami veszélyes, ideiglenes és mesterséges dologban talál boldogságot, összetört belülről. Egyszerre akartam a karjaim közé venni őt, és rákiabálni.

- Nem tudtam kifizetni, és csak később tudtam meg, hogy az, akitől én is vettem, menedzseli az egyik fő vetélytársamat. Én duplán veszteséges voltam számára, szóval neki ez egy bónusz is volt, azt hiszem. – mutatott kedvtelenül az arcára.

A sérült balszeme megcsillant, követte a jobb szeme útját, de nem igazán látott. Az ajkamat lebiggyesztettem, a szemem könnyezett, és a gombóc a torkomban fenyegetően szorított.

- És otthagyott téged?

- Otthagytak. Ketten voltak. – javított ki nyugodtan.

- Te egyedül voltál? – kérdeztem remegve.

Felnézett, mikor meghallotta, hogy elcsuklik a hangom. Nem akartam ronda könnyekben kitörni, de Harry felismerte a jeleket, és mindketten tudtuk, hogy sírni fogok.

- Ne legyél feldúlt, Bo! – szinte sóhajtotta. – Már megtörtént, nem sokat lehet vele tenni.

A megnyugtatása pocsék volt, mintha nem is érdekelné, vagy inkább mintha minden emberi kapcsolatot elhagyott volna. Az ő aggodalmának hiánya ellenére is, én nem tudtam kiverni a fejemből a képet, hogy összerogyva a földön fekszik valami koszos sikátorban. Egyedül, rémülten, fájdalmak között.

- Elmentél a rendőrségre?

Még több vizet törölt fel, míg a papír át nem ázott. Aztán azt a zacskóba dobta.

- Nem, eljöttek meglátogatni a kórházba. De nem engedtem, hogy megvizsgálják az ügyet.

Idegességemben összeszorítottam a fogaim, és leküzdöttem a késztetést, hogy a vállainál fogva megrázzam őt.

- Miért nem? Ismerted a támadóidat? – kérdeztem hitetlenkedve – Azok az emberek maradandó károsodást okoztak neked. Vak vagy, Harry.

A dühös szavaimra egy ködös, hajthatatlan tekintet volt a válasz. Felállt, és így tettem én is.

- Gondolom, én nem tudom? – harapott vissza.

- Akkor meg miért nem jelentetted fel őket?

A testem csalódottan visszazuhant. Ez reménytelen volt. Mi értelme veszekedni vele? Úgy tűnt, mintha leengedne, ahogy kifújta a levegőt, amitől az izmai is megfeszültek.

- Mert tudom, hogy az gondolták, megérdemeltem. – vallotta be lágyan, fejét lehajtva szégyenében. – Úgy néztek rám, mintha értéktelen lennék, mintha csak az idejüket pocsékolnám.

- Ez a munkájuk, Harry. Segíteniük kellene neked.

Az érvem félre lett söpörve.

- Amúgy sem sok értelme lett volna. Csak olaj a tűzre. Tudom, ki volt az, de az olyan emberekkel nem játszadozhatsz, Bo.

Az arcára néztem, sötét karikák a szeme alatt, az arccsontjai még jobban kiálltak, és semmi nyoma egy mosoly akárcsak töredékének. Hiányzott.

- Azt kívánom, bárcsak ott lettem volna.

Összefonta a karjait maga előtt, védekezően és a kívánságommal nem túl elégedetten. Sosem hagytam volna, hogy erre a szintre jusson.

- Nem, nem kívánod.

- Még mindig rajta vagy a szeren?

- Nem, kaptam segítséget.

- Megsérültél máshol is?

- Nem, csak a szemem.

A rövid kérdezz-felelek körünket szomorúan bólintva zártam le, mielőtt letérdeltem, hogy befejezzem a félbehagyott takarítást. Harry tükrözte a mozdulatomat, egy pillanatig engem nézett összeráncolt szemöldökkel, ami úgy tűnt, állandó kelléke az arcának.

- Hagyd, Bo! – mondta határozottan.

A kedvesség, ami egykor ott volt a hangjában, eltűnt, és helyében csak a keserűség maradt. Ez emlékeztetett a már elavult emlékekre és a kevés önuralmára. Bassza meg Harry. Folytattam az apró szilánkok felszedését, amiket ő akaratán kívül is otthagyott. Ez nem az ő hibája volt.

- Bo! – szólt rám újra.

A türelmem ekkor robbant.

- Hogy lehettél ennyire kibaszottul hülye? – kiáltottam.

A hirtelen hangerő megijesztette őt, és visszaesett a lábára riadt szemekkel. Dadogva mondott egy választ mielőtt mindketten az erőltetett csendben maradtunk. Küzdöttem, hogy kontrolálni tudjam a lélegzetemet, annyira dühös voltam, hogy nem tudtam közben mást csinálni, és felálltam a földről.

- Mennem kell.

Ráztam a fejem, és összeszorított szemekkel fogtam vissza az érzelmek áradatát, amivel nem bírtam el. Ez nem fair. Minden vágyam az volt, hogy az összes gondolatot és érzést, amit az este szereztem, elfelejthessem, de erről lemondhattam, mikor Harry követett a nappaliba.

- Nem kell elmenned. – ajánlotta kétségbeesetten.

Harry szemeivel végignézett a helyiségen, mintha keresne valamit, amivel megakadályozhatja a távozásomat. Ez szívszorító volt, mert nem sokkal azelőtt csak villantania kellett volna egy mosolyt, és rohantam volna vissza hozzá. De most ő már nem volt elég, hogy maradjak. És ezt ő is tudta.

- Kérlek – nyelt egyet sietve. – Csak-csak maradj még egy kicsit!

A kezei remegtek, és az alsóajkát harapta gyermeki szorongásában. Ha nála lett volna egy plüssmaci, az ember azt gondolta volna, hogy még csak egy kisgyerek, aki a sírás határán áll az alvásideje előtt.

- Nem.

Elfordultam tőle a kanapé felé, és a párnákkal viaskodtam a kabátomért. Hirtelen nagyon fülledt érzés volt a viseltes lakásban, és ki akartam jutni. El kellett mennem tőle, mert folyamatosan egy olyan helyre húzott, ahonnan én reménytelenül próbáltam kimászni.

- Csak most jöttél.

Izzadt kezével beletúrt a hajába, amit kendővel fogott vissza. Nem vettem észre azelőtt, de megláttam, hogy a körmei szinte tövig vissza vannak rágva. Egy megtestesült idegroncs volt, és én pedig egy szörnyű ember, amiért megtagadtam őt.

- Nem akarok maradni.

A szavak égették a torkomat, miközben kimondtam őket.

- Lekísérhetlek.

- Nincs rá szükségem, hogy…

Azt akartam mondani neki, hogy az ajánlata fölösleges, de a mondat félbehagyva lebegetett kettőnk között. Ha a szívem nem lett volna darabokban, akkor most tört volna szét a megsemmisült tekintettől, amivel rám nézett. Az aprócska szál, ami eddig összekötött minket, el lett vágva, és mindketten ott tartottuk a megtépázott végét. A szemei már könnyeztek, a mellkasom elnehezedett.

- Kérlek! – zihálta Harry.

Majdnem kiestem a folyosóra. Az ajtót becsaptam, és végre csak én voltam. De a bűntudat és a felelősség, amit bent éreztem, ott kapaszkodott a torkomban. Odaragadt a bőrömhöz, mint az izzadság egy forró nyári napon. Félúton jártam a folyosón, mikor megtorpantam.

- A fenébe!

Örömömre szolgált volna, ha csak elsétálok, elmenekülök a rémálomból, amivé az este vált. De a saját hülyeségem miatt a táskámat a kanapéján hagytam. Elmentem volna nélküle, ha a benne lévő dolgok nem kellettek volna feltétlenül a hazajutásomhoz. Büszkeség és vonakodás miatt éreztem keserűséget, ahogy megtettem a rövid távolságot, és ismét beléptem a lakásban. Egy gyenge lökés volt minden, ami kellett a bejutásomhoz.

- Itt hagytam a – Harry?

A földön volt, levegőért szomjazott, és a hosszú, szórványos lélegzetvételei ellenére nem tűnt úgy, mint akinek jobb. Újra a nevén szólítottam, de még mindig görbeháttal ült. Ujjait a szőnyegre fektette, álla szinte súrolta a mellkasát, és azt hittem, hányni fog.

A térdeim tompa fájdalommal lüktettek, ahogy landoltak a földön. Két kezem közé vettem az arcát, hogy tudja, nincs egyedül. Kicsit felegyenesedett, és tágra nyílt szemekkel találtam szemben magam. Nem nyugtatott meg a kapkodó lélegzete.

- Én – Bo, én nem tudok…

Öleld meg. Pánik szorította a gyomromat, és azokra az emberekre gondoltam, akik a legjobban ismerték Harryt, mikor még kisfiú volt, mikor az apja jelenléte túl sok volt neki. Öleld meg.

A páratlan szempár elveszítette a fókuszt, mikor Harry perifériájába kerültem, és olyan elveszettnek éreztem őt, ahogy mögé helyezkedtem. Kezeimmel nyugtattam a hátának természetellenes ívét, miközben készültem, hogy megmozdítsam őt. Harry még mindig magába volt fordulva, míg gyengéden nem mondtam a nevét. Kissé felült, a fejét hátrahajtotta, a teste úgy keresett egy másik testet, mint egy virág a napfényt. Kihasználtam a lehetőséget, hogy a hóna alá nyúljak mindkét karommal. Mikor a nővére régebben megölelte őt, úgy képzelem el, hogy még kicsi volt, akivel könnyű ölelkezni, és nem olyan, mint ez a férfi most. A tömege nagyobb, mint amivel elbírtam, még ebben a sürgős esetben sem bírtam őt hátrébb húzni. Idegesen felkiáltottam, sarkamat a padlóhoz rögzítettem, és pillanatokkal később Harry nekem dőlt. A szívem a lapockájánál dobogott, a kanapénak dőltem támaszul. Harry a kinyújtott lábaim közé ült.

 - Jól van. – siettem megnyugtatni őt. – Rendben leszel. Próbálj meg velem lélegezni.

Szándékosan nagy levegőt vettem, hogy érezze a mellkasom mozgását maga mögött. De nem figyelt. A teste remegett, ahogy kereszteztem a karjaimat előtte. Zokogása érzelemmentes volt, mert csak a túlélési ösztöne és az oxigén utáni vágy irányította.

- Shhh.

Az asztma rohamoknak is hasonló hatásuk van. Emlékszem, ahogy láttam az unokahúgomat a földre esni fűfoltos térdekkel és ziháló mellkassal. A nagynéném a szájába tette az inhalátort, de nekem nem volt gyógyszerem Harrynek. Nem volt varázspirula vagy pipa, ami elmulasztotta volna az ő rohamát.

Harry feje a vállamon pihent, mikor kiengedtem a haját a kendőből. A mellkasa küzdött a jobbkarom határozott nyomása ellen, míg balkezemmel végigsimítottam a haján. Ezt mindig megnyugtatónak találta azelőtt, segített neki az elalvásban is. De úgy tűnt, ez már nem elég. Meglepődve ugratottam meg, mikor egy forró tenyér ért hozzá a combomhoz, a másik pedig a nyakát szorongatta, míg fel nem ajánlottam az kezem, hogy azt fogja. A kötelék, amik alkottunk, ott hevert a mellkasán a végtagok, verejtékes tenyerek és ujjbegyek kuszaságban.

Foglak, kicsi.

Életem leghosszabb négy perce telt el, és Harry mellkasa és tüdeje lelassult egy tempósan sétáló ember sebességére. Úgy éreztem magam, mintha maratont futottam volna egy csapat farkassal a nyomomban a legnagyobb nyári hőségben. Az én kimerültségem nyilvánvaló, fogalmam sem volt, Harry mit él át. Finoman ringattam őt, ahogy a pulzusa lelassult a kritikus megfigyelésem alatt. Kedvesen suttogva ígértem meg neki, hogy biztonságban van és, hogy ölelni fogom addig, amíg szüksége lesz rá.

Meggyőztem, hogy menjen aludni, míg a nevemet nem mormolta.

- Maradok, csak kérlek, ne csináld ezt megint!

- Megpróbálom.

**

Ott ültem vele, amíg evett, és kicsit csalódottan láttam, hogy a szendvics felét érintetlenül hagyja, bár legalább már ez is valami volt. A szín visszatért az arcára, és nem voltam benne biztos, hogy azért, mert jobban érzi magát vagy, mert folyamatosan őt néztem. A telefonomra pillantottam, miközben Harry a tányérját a mosogatóhoz vitte. 01:24 és kezdtem érezni a fáradtságot a végtagjaimban. Volt egy üzenetem Jamestől és egy Tifftől. Mindkettőt megválaszolatlanul hagytam.

- Tied lehet az ágy.

- Ne légy bolond, neked rendes helyen kell aludnod. – mondtam neki a fejemet rázva.

- Alszok a kanapén.

Anélkül, hogy bármi mást mondott volna, Harry eltűnt a hálószobájába. Hagytam, hogy átöltözzön, és megigazítottam a díszpárnákat a kanapén, amennyire csak tudtam. Meglepődtem, hogy az állkapcsa nem akadt ki a hatalmas ásítástól. Annyira fáradt volt, hogy valószínűleg nem változtatott semmin, hogy hol fog aludni. Akkor fordultam meg, mikor megköszörülte a torkát.

- Akarsz… – bólintott az ajtó felé.

Gyengéden rámosolyogtam, és követtem őt a szobába. A lepedőt kiegyenesítette, felszedte a ruhákat a padlóról, és kinyitotta az ablakot, hogy felfrissüljön az amúgy pangó cigarettaszagú levegő. Harry oldalt állt, mintha csak a jóváhagyásomra várna. Az a könnyedség, ami egykor a kettőnk között működött, megkeményedett, és most minden kicsit erőltetettnek tűnt. Újra kellett építeni, és én nem voltam benne biztos, hogy elég erős vagyok hozzá.

- Kérsz valamit, amibe átöltözhetsz?

Csak ekkor vettem észre, hogy más van rajta, a farmer helyett melegítőnadrágot viselt. A pólója nyakát piszkálta, mert látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. Láttam őt a legmélyebb pontján. Öleltem végig.

- Nem, jó így. Csak… Majd alszom ebben.

Őrt állt az ajtónál, és nézte, ahogy az ágyához megyek. A takaró sötét volt, fémes szürke, gyűrött és puha.

- Bemászhatsz, én nem bábom.

Az ajánlat kedvesen hangzott, de eszem ágában sem volt. Nem voltam hajlandó megnyitni magam ilyenfajta érzelmeknek. Nem akartam magam az ágyában melengetni, hogy aztán ő lekapcsolja a villanyt, és elmenjen. Még ha Harry ott is maradt volna, ki nem állhattam a gondolatot, hogy ugyanazok között a paplanok között aludjak, ahol ő más nőknek vetkőzött le. Ez nem az az út, amin akartam menni, és minél tovább nem válaszoltam, annál inkább belemászott ez az ötlet a Harry és az én gondolataimba is.

- Jó így. – utasítottam el.

Összehajtottam a kabátomat, és a fejem alá tettem, a lábaimat pedig magamhoz húztam. Ez elég volt, hogy szinte jelentéktelennek érezzem magam a hatalmas matracon. Váltottunk pár rövid pillantás és lélegzetvételt, mielőtt Harry lecsúszott a földre. Néztem, ahogy hátradönti a fejét a falnak.

- Nem kellene még mindig harcolnod.

A véleményemre felemelte a fejét, a hosszú haja a füle körül göndörödött.

- Nem látok, ettől még nem vagyok nyomorék. – mondta enyhén összehúzva a szemöldökét.

Figyelmen kívül hagytam a keserű megjegyzését, és kicsit mocorogtam, hogy kényelmesen feküdjek. Jól jött volna egy hajgumi, de rájöttem, hogy nincs nálam, mikor megnéztem a csuklómat.

- Ők tudják? Mack tudja, hogy vak va…

- Mit gondolsz, mi vonzza be a tömeget a verekedős estéken? – kérdezte önelégülten. – Félszemre vak, és így is szét tudja rúgni valaki seggét. Az emberek szeretik az esélyteleneket.

A kis magyarázatához nem fűztem megjegyzést, mert tudtam, valószínűleg nem akarja hallani, hogy a klub ügyfeleit nem különösebben érdekli ez, amíg Harry nyeri nekik a pénzt. Őket nem érdekli Harry.

- Egyetemre jársz?

Végighúzta a hüvelykujját az öklén, ahogy felültem. Nem gondoltam, hogy én leszek a téma a beszélgetésünkben, így furcsa volt, ahogy rám nézett a válaszért.

- Igen, lent van a parton. Sussexben.

Harry megértően bólintott, és felhúzta a térdeit. A kis lámpa az ágy mellett homályos fényt adott, és különös árnyékokat vetett a falra. A szemei ragyognak a fényben, a sérült lágyabban nézett ki, inkább csak egy emlékeztető volt számára, amit magával kell vinnie.

- Angolon vagy?

- Nem, gazdasági fejlesztés és nemzetközi kapcsolat szakon. – Harry arca undorodva rándult össze, komikus volt nézni. –Nem olyan bonyolult, mint amilyennek hangzik.

- Szeretsz ott lenni?

Egyszerű kérdés volt, beleférne egy könnyed beszélgetésbe, de tudtam, hogy valójában azt kérdezi ’Boldog vagy?’

- Jó hely, vannak barátaim. Más.

Folytattuk a hétköznapi beszélgetést, a nehéz témákról áttértünk az életemre, az új életre, amit kialakítottam magamnak. Őszinte érdeklődéssel és enyhe undorral hallgatta a fecsegésemet az esszé feladatokról és a megpróbáltatásokról, arról, hogy milyen egy vékony fallal elválasztva élni egy fiúval, aki mérhetetlenül élvezi a bulizást, és utána pedig a szobájában folytatni a szórakozást. Nem meséltem neki Jamesről, vagy arról, hogy már majdnem két hónapja randizgatunk. Úgy éreztem, ez nem valami olyasmi, aminek bármelyikünk örült volna, ha megosztom.

02:15 volt az idő, és Harry próbálta leküzdeni az álmosságot. 02:17-re szétváltunk, különválasztott minket az ajtó az apró lakásban.

Nem volt kifejezetten hideg, de nem tudtam aludni. Olyan érzés volt, mint egy első éjszaka egy új helyen – új matrac és ismeretlen szoba. Nem sokáig tudtam mozgolódni, míg be kellett valljam, hogy nem tetszik a lappangó füstszag, vagy a tény, hogy ez nem Harry szobája, ez csak egy hely, ahol alszik, vagy legalábbis próbál. Ropogtak az ízületeim, ahogy megforgattam a vállamat, hogy kicsit kinyújtsam a görnyedt testem. Még így is, hogy csak a saját lélegzetvételem töltötte meg a szobát, hallottam magamban Harry korábbi küszködését. Buta dolog volt, de rá akartam nézni, hogy jól van-e.

Az ajtó halkan nyílt ki, és próbáltam magam elnavigálni az idegen helyen, ahol még fejben el kellett helyeznem, hol is vannak a bútorok. A tévé képernyője szavak nélkül villant fel, a néma képek megnyugtatóak lehetne valakinek, aki nem akar a sötétben aludni.

- Elmész? – kérdezte Harry kissé rekedtesen.

Korábban kiterülve feküdt a kanapén, de most görnyedten ült, és a szemét dörzsölte.

- Nem, csak nem tudok aludni. – vallottam be.

- Én sem.

Engedély nélkül helyet foglaltam mellette, ültünk egy pillanatig és a lélegzetvételeink biztosították a háttérzajt. Valami mozgás volt a Harry bejárati ajtaja előtti folyosón, de a zaj hamar elhalt, és ott maradtunk megint ketten.

Harry ásított.

- Gyere! – bátorítottam.

Párnát tettem az ölembe, hogy világos legyen, odahajthatja a fejét. Mindig értékelte a gyengéd érintéseket, szóval simogattam a haját, hogy lenyugtassam a gondolatait, amik megakadályozták az alvásban. Álmos pillantással nézett fel rám, és a hüvelykujjammal finoman végigsimítottam a sebhelyen az arcán.

- Olyan vagy, mint egy angyal. – mormolta Harry – Azért jöttél, hogy megments?

Beburkoltam a pihenés ígéretével, ahogy feljebb húztam a takarót. Könnyek homályosították a tekintetemet, ahogy rájöttem, hogy az minden, amit tenni akarok. Elvinni innen, megszabadítani az élettől, amiben úgy érzi, benne ragadt, szeretni őt.

- Azt hiszem, az tetszene, - fordult egyet, és az arca majdnem a hasamban nyomódott. – Úgy értem, hogy megment valaki. Az szép lenne.

Bejelentés

Ma elutazom pár napra, és nem leszek itthon egészen július 22-ig. Ez azt jelenti, hogy ha ezalatt az idő alatt jönne új rész, annak a fordításának csak ezután tudok nekikezdeni. Emiatt kérlek titeket, hogy ha felkerül a 6. fejezet angolul, akkor ne bombázzatok üzenetekkel, hogy ‘mikor lesz fent magyarul??’ mivel ezt csak akkor tudom megmondani, amikor már hazaértem. Sajnálom, hogy ha esetleg több napot kell majd várnotok!

További kellemes nyarat nektek addig is!

Zs

Knockout - 5. fejezet

Az autó gyakorlatilag megrázkódott, ahogy becsaptam az ajtaját, a táskámat az anyósülésre dobtam, mialatt sikertelenül próbáltam a slusszkulccsal bekapcsolni a gyújtást. Ő kiabált, és az ordítás elgyengített. Nem lennék jó menekülő sofőr.

- Bo!

A motor akadozott, panaszkodott, ahogy rángatva egyesbe kapcsoltam. A biztonsági övnek hála nem ugrottam neki a tetőnek félelmemben, mikor egy tenyér csapódott a vezetőülés felőli ablakra. Ennyi sokk elég volt, hogy benyomjam az automatazárat az ajtókon. Nem foglalkoztam az irányjelzéssel, mert az utca csendes ilyenkor éjszaka, és nem akartam tovább ott maradni. A kéz ismét az ablakra csapott, ezúttal sürgetőbben. Ahogy elhúztam, az ablakot reményteljes ujjak csíkozták, elmosva minden ígéretet.

Nem sikerült kettesbe tennem az autót, mert az agyam nem működött együtt a lábammal, és a motor felnyögött mikor nem nyomtam be a kuplungot. A kocsi nagyot rándult, és én ott maradtam lihegve az álló járműben. Kezeimmel ösztönösen eltakartam az arcomat, és a „Ha nem látom, akkor nincs is ott” filozófiát használtam. Nem igazán készültem sírásra, szóval csak ültem ott, és könnyek nélkül zokogtam.

Behúztam a kéziféket, és körültekintően elfordítottam a fejem, hogy megnézzem a holtteret. Nem volt ott. Nem is láttam őt, míg kikapcsoltam az övet, és óvatosan elhagytam az autót. Harry a járdán ült, pont ott, ahol már az utcai lámpa fénye nem világította meg. Összehúzta magát, térdét a mellkasához húzta, és a fejét lehajtotta. Ilyen állapotban sosem mondaná meg az ember, milyen hatalmas is valójában.

Nehéz szívvel sétáltam oda hozzá, és leültem a jobboldalára, pont olyan messze, hogy két idegennek tűnnénk, ha bárki elment volna mellettünk. Harry feje felemelkedett, mintha érezte volna, ahogy megmozdult a levegő a jelenlétemre. A köztünk lévő tér lassan megtelt a kimondatlan dolgokkal. Féltem, hogy bármilyen mozdulat vagy szóbeli megszólalás miatt Harry visszatér az összehúzott sün pozíciójába. Nem ülhettünk ott egész este.

- Sajnálom. – mondtam suttogva.

A világ zsongása elhalkult, mintha mi lennénk az egész létezés csúcsa. És lassan megölt belülről, ahogy Harry elhúzta az időt a beszélt szavak között. Kérlek, mondj valamit!

- Mit? – kérdezte, mintha milliónyi dolog lenne, amiért bocsánatot kérhetnék. Valószínűleg volt is.

- Nem volt helyes, hogy elrohantam. Nem kellett volna.

Gyengéden bólintott, és nem voltam biztos, hogy azért, hogy jelezze, hallott engem, vagy azért, mert egyetért velem az elfutásommal kapcsolatban. Én csak örültem bármiféle válasznak, miközben minden figyelmemet az állkapcsa mozgására fordítottam, ahogy beleharapott az alsó ajkába. A profilja volt a legtöbb, amit nekem felajánlott.

- Jól v… - kezdtem, de a kérdésemet félbevágta.

- Miért vagy itt?

Bár a kérdést a járdára nézve tette fel, tudtam, hogy nekem címezte.

- Nem vagyok benne biztos. – vallottam be.

A morbid kíváncsiság miatt, azt hiszem, a fegyelem hiánya miatt, és mert nem voltam elég erős, hogy azt mondjam „elég, ennyi elég”. Sosem kellett volna visszajönnöm.

- Bo, nem ez a legjobb hely ilyenkor.

Egy pillanatra az útra pillantok, ahol pár kacagó nőt láttam botladozni a járdán, a táskájuk a karjukon lógott, és figyelemre sem méltattak minket. Aztán eltűntek a szem elől. Őszintén kicsit bosszantott, hogy ennyi foglalkoztatja csak. Ott ültem mellette, és ő csak annyit gondolt mondani, hogy nem kéne ott lennem este. Csessze meg!

- Voltam már itt. – válaszoltam hanyagul, és beletöröltem az izzadt tenyeremet a farmerembe.

- Tudom. – mondta fogcsikorgatva.

A háborgó hangnemre felé fordítottam a fejem, és meglepődve láttam, hogy kibontakozott a gyengeségéből. Nem dőltem be, nem hittem azt, hogy meg fog nyílni, annak ellenére, hogy a testbeszéde magabiztosságot és bizonyosságot mutatott. Húzd ki magad, tűnj nagynak, vedd kézbe a dolgokat! Baromság. Ez egy álca, amit úgy tűnik sikerült tökéletesítenie.

- Nem azért csináltam, hogy felzaklassalak.

- Nem, csak jöttél te is bámészkodni, mint mindenki más, ugye? Megérte?

Majdnem összeszedte a bátorságát, hogy rám nézzem, de meghátrált mielőtt bármi előrelépés történt volna. Volt egy él a hangjában, ami letépett mindenféle finomkodást, ami esetleg ott volt a beszélgetésben.

- Miről beszélsz? Én csak –

- Mi? – szólt közbe megint.

- Csak látni akartam, hogy jól vagy.

- Hát bassza meg. – csattant Harry – Úgy tűnik, hogy jól vagyok?

A szarkazmus érezhető volt a költői kérdésében, és én pedig próbáltam tartani a lépést az új viselkedésével, amit mutat. Kurta válaszokból és rosszindulatú megjegyzésekből tevődött össze, és ez még jobban meggyőzött, hogy ő nem az a fiú, akire emlékeztem. Harry háttal volt nekem, ahogy felállt, és ellépdelt.

- Nem vagy fair. Ne legyél pöcs, és beszélj velem!

Követtem őt, és a kezéért nyúltam, ahogy az hátralendült, miközben beszéltünk. Ujjaimmal alig értem az övéihez, és a szikra, amit vártam, hogy érezni fogok, már jóval korábban eltűnt. Már nem sok minden mentenivaló maradt.

- Ne.. Ne legyél kegyetlen! – mondta ellenszenvesen, ahogy próbáltam visszafordítani őt. Elképzeltem, ahogy rosszállóan összehúzta a szemöldökét, miközben kitépte a kezét az enyémből. – Ne csináld ezt! – szinte köpte a szavakat.

Szörnyen fájdalmas volt arra gondolni, hogy nem volt képes rám nézni. Kezeit mélyen a zsebeibe dugta, így védekezett előlem.

- Ha itt hagysz engem, - rázta a fejét. – Bo, én nem tudok majd… csak kérlek – csak kérlek, de érj hozzám!

Olyan gyorsan haladtunk visszafelé, hogy nehéz volt felfogni. Nem várt semmiféle válaszra, mielőtt tovább távolodott tőlem. Hamar egy egész út volt közöttünk. Magamban álltam, és bámultam a kezeimre, mintha azok megválaszolnák, miért nem bírta Harry állni az érintésemet. De csak kezeket láttam, a tenyeremet díszítő vonalakat, amik kis folyókra emlékeztettek. Ezek nem bántanák őt.

Gondoltam rá, hogy otthagyom őt. Hogy nem adok neki többet a hasztalan időmből. Esőért imádkoztam, hogy mossa le őt.

Annak ellenére, hogy nemtörődömséget kívántam, azon kaptam magam, hogy felé tartok ismét. Nem követtem el ismét a hibát, hogy felé nyúlok, a testem nem tudta volna elviselni ismét az ellenséges tüzet. A háta fogadott.

- Hol a kocsi? – kérdeztem halkan, hogy ne ijesszem meg őt. – Odaviszlek.

- Nincsen kocsim.

- Akkor hazaviszlek. – erőltettem tovább. – Vagy kitehetlek valakinél, nem -

- Oké.

Furcsa érzés volt, hogy jön utánam, főleg az előbb lezajlott szóváltásunk után. Minden szörnyen ismerős volt, ahogy odaadta nekem a táskámat az anyósülésről, és bekötötte magát. Harry összekulcsolta a kezeit az ölében, míg én elhúztam a járdától, egy kicsit elegánsabban, mint ahogy korábban próbáltam. Nem akartam a rádió hangjával elfojtani Harry jelenlétét, ezért az kikapcsolva maradt. Harry ujjaival a nadrágja szakadását piszkálgatta a térdén, én pedig megfékeztem magam, hogy anyáskodva leszidjam őt.

- Hova megyünk?

A hangja megszakította a csendet, amit a kocsi műszerfalának kattogása hozott létre. Jobbra fordultunk egy kereszteződésnél. Nem számított, hogy megálltunk, mivel nem volt senki mögöttünk, hogy ránk dudáljon.

- Hazaviszlek, a lakásodhoz.

Ideges ujjaival folyamatosan forgatta az ezüst szalagot a mutató- és középsőujján.

- Nem lakok már ott.

Lekapcsoltam az irányjelzőt.

- Hol laksz?

***

Kimásztam az autóból, és három hatalmas tömbház látványa fogadott. A hold előbukkant az első és a második között, és szinte megkönnyebbültem rejtőzött el az elhaladó felhők mögött. A barátságos és megközelíthető nem lenne az a két szó, amivel leírnám ezeket az ingatlanokat.

Harry a kocsinál várakozott lehajtott fejjel azon vesződve, hogy most mi lesz. Levettem a terhet a válláról.

- Bemegyek, ha akarod.

- Igen. – mondta egyből.

Bedobtam a kulcsomat a táskámba, ahogy ő elindult át az úton, nyomában velem. Pár lépéssel előttem járt, mikor észrevette, hogy lemaradtam. Elfelejtette, hogy régebben észben tartotta a rövidebb lábaimat, és lelassulva mellém ért.

Nyitva tartotta a kettesszámú tömb bejáratát nekem, és megköszöntem Harrynek, hogy beengedett maga előtt. Kicsit dohos szag volt az előcsarnokban, amit a mennyezeten lévő nem odaillő foltoknak tulajdonítottam. Nem volt kapuzár, szóval bárki szabadon sétálhatott be és ki.

- Itt leszek egy pillanaton belül. – mondta Harry halkan. – Ki kell fizetnem a lakbért.

Elment egy nehéz lengőajtón keresztül, és én ott maradtam egyedül az előtérben. Villódzott a fény az omladozó falon, egy élettelen kattogás párosult a dübörgő zenéhez, ami nyilván egy versenyző fiú kocsijából szólt. Elmentünk mellettük az úton, de nem fordítottam túl nagy figyelmet rájuk, helyette maradtam közel Harryhez, és a névtelenséget választottam. Hirtelen sürgetőnek éreztem, hogy megújítsam a kocsim biztosítását. Addigra már valószínűleg ellopták pár alkatrészét, vagy megbabrálták a féket.

A bejárati ajtó, amit mi is használtunk, ekkor kinyílt, és meglepődve láttam, hogy a kilincs még nem állandó része a falnak, aminek állandóan nekilendül. Két férfi és egy nő léptek be. A beszélgetésük félbe maradt, amit észrevettek engem.

- Te itt laksz? – kérdezte a hátrafogott hajú nő.

Nem voltam benne biztos, mi a helyes válasz, mert ugyanazt a képet láttam magamról, akár azt mondom, hogy igen vagy, hogy nem. Gyorsan döntöttem.

- Nem.

Az egyik férfi előrébb lépett, alacsonyabb volt, mint a nő, és mézszínű haja volt. Annak ellenére, hogy öv volt rajta, a farmer lógott a köpcös alakján.

- Akkor eltévedtél?

- Nem. – ismételtem.

A gyomromban bujkáló kellemetlen érzés erősödött, amikor az alattomos mosoly megjelent az arcukon. Hogy ne én legyek a célpontjuk, céltudatosan az ajtó felé indultam, ami továbbvezetett az épületbe.

- A barátom erre indult el, megnézem, megtalálom-e.

Az alkaromat a nem túl higiénikus faanyagnak nyomtam, de ez volt, ami a legkevésbé aggasztott abban a pillanatban, mikor az egyikőjük követett. Tudtam, mert az ajtó nem csukódott be mögöttem.

- És melyik szinten van a barátod?

Végignéztem az egyik folyosón, ami a főfolyosóról nyílt, és aztán a másik irányba is. Egy kibaszott labirintus volt az egész.

- Nem tudom, nem mondta.

Élesen válaszoltam, miközben ismét szembefordultam velük. A nő és az egyik férfi ott volt a folyosón velem, a másik az ajtónál állt sokatmondó vigyorral. Szinte nevetséges volt, ahogy a szórakozottság eltűnt az arcáról, és én voltam az utolsó, aki megértette, miért sápadtak el hirtelen mindhárman.

- Nem kell neki, amit árultok. – visszhangzott Harry hangja.

Csak a nő maradt ott, ahogy a férfiak meghátráltak. Éreztem, hogy Harry ott áll mögöttem, és azt is, hogy furcsa felsőbbrendűség jár át, hogy az emberek meglapulnak a jelenlétére. „Ez a huszonnyolc, ez a huszonnyolc” motyogták a háttérben a hirtelen hangulatváltáskor. A nő megadóan lehajtotta a fejét, és követte a többieket, akik otthagyták őt.

Néztem az ajtót miután elmentek, és csak akkor fordultam meg, mikor hallottam, hogy Harry arrébb lép. Úgy tűnt, a beszélgetésünk nagy részét nekem háttal tölti el.

- Mit árultak?

Egy kedélyes hümmögést kaptam válaszul, ahogy továbbra is mentem utána. A lift ajtaja pont akkor nyílt ki, mikor Harry egy másik ajtóhoz ment, ami valószínűleg a lépcsőhöz vezetett. Nem tudtam, hányadikra tartunk, de még a graffitivel díszített lift belseje is verte a lépcsőzést.

- Nem megyünk lifttel? – szóltam neki a majdnem csukott ajtón keresztül.

Láttam Harry fejét hátulról a kis ablakon, ahogy megáll az első lépcsőfokon. Kicsit elfordította fejét, hogy hozzám szóljon, én pedig nem tudtam közben megakadályozni, hogy becsukódjon a lift ajtaja.

- Én nem tenném. – válaszolt. – Vannak a hatodikon kölykök, akik szeretik beékelni. Nincs rá garancia, hogy élve feljutunk a harmadikra.

Határozottan nem akartam az éjszakát egy fémdobozban tölteni a lehetséges halál gondolatával, hogy néhány gyereket megnevettessek. Mikor Harry után kocogtam, láttam, hogy már az első lépcsőfordulónál járt. Undorító módja volt ez feljutni a harmadikra.

- Akik lent voltak, azt mondták mikor megláttak, hogy huszonnyolc. Az mit jelent?

Ugyanolyan fakózöld ajtók mellett haladtunk el, ahogy végigmentünk a kihalt folyosón. Néhány lakásból hallatszódott a tévé, a többinél halotti csend.

- Öö, a huszonnyolcasban lakom. – mondta bizonytalanul.

Egy ugyanolyan ajtó előtt álltunk meg, és Harry kutatni kezdett a zsebében a kulcsaiért. Mire beengedett minket, a világítás kikapcsolt, és a folyosó elsötétült. És az első gondolatom az volt, hogy ez nem az ő otthona. A bejárati ajtó egyből a nappaliba vezetett. Zsúfolt volt. Feltételeztem, hogy helység egyetlen természetes fényforrás az ablak hátul, ami a konyhában található. Bár az üveget fedő piszok valószínűleg ezt nem igazán segítette.

Harry a kanapé mellett áll kissé lehajtott fejjel, és nem odaillőnek tűnt a saját otthonában.

- Szépen néz ki, Harry. – ajánlottam kedvesen.

- Nem kell udvariasnak lenned. – nevetett erőtlenül. – Anya és a nővérem nem is hajlandóak meglátogatni itt, és nem is akarom, hogy eljöjjenek. Tudom, hogy egy koszfészek.

Nem találtam a szavakat, szóval inkább elfoglaltam magam azzal, hogy körülnézzek. A tévéje sokkal kisebb volt, nyoma sem volt a játékkonzolnak és a lámpának szüksége volt egy új égőre. Mikor a szemeimmel a kanapéhoz értem, akkor álltam meg hirtelen a baseball ütőre pillantva.

- Betörtek nemrég. – próbálta megmagyarázni. – Nem jöttem vissza azóta.

- Basszus. – ez volt az azonnali reakcióm.

Harry lerúgta a csizmáját, mielőtt átbaktatott a konyhába. Mintha kötél húzna, én is odamentem. Néztem, ahogy levesz egy poharat a szekrényből.

- Kérsz valamit inni?

Jobbról közelítettem felé. Kezemmel alig súroltam az oldalát, ahogy közelebb léptem, és úgy reagált, amihez nem voltam hozzászokva. Csak úgy, mint korábban, eltávolodott tőlem. Fehér ujjpercekkel ragadta meg a poharat, és egy kicsit aggódtam, hogy az üveg kibírja-e.

- Nem, megvagyok. – válaszoltam.

Megnyitotta a csapot, a víz folyt a lefolyón, míg várta, hogy lehűljön. Harry kezdett szétcsúszni, láttam magam előtt. A keze remegett, és egyre kapkodta a levegőt. Megragadta a pultot, hogy megtámassza magát.

- Semmi baj. – mondtam neki. – Majd én kiviszem neked.

A poharat letette, hogy elkerülje a véletlenszerű érintkezést.

- Lefekszem. – biccentett Harry.

- Rendben.

Szemmel követtem az ingadozó sétáját, míg el nem tűnt a hálószobában. A kabátomat és táskámat a kanapéra hajítottam, mielőtt visszatértem a konyhába. Gondoltam rá, hogy viszek neki valamit enni, de miután megvizsgáltam a hűtőjét, csak maradék kínait és lejárt tejet találtam. Kidobtam volna, de nem akartam beavatkozni, és nem tudtam megállni, hogy arra gondoljak, nem gondoskodik magáról. Így maradt csak a víz.

Füstös aroma érződött, ahogy beléptem a hálószobába. Az ágy üres volt, és észrevettem, hogy Harry a fiók tetejére dobált dolgokkal babrált. Elég biztos vagyok benne, hogy a jelenlétem bármi, csak nem félelmetes, azonban ahogy Harry riadtan mozogni kezdett, kisebb káoszt okozott. Olyan gyorsan fordult meg ijedten, hogy a poharat kiütötte a kezemből, és az széttörött a padlón szilánkokra.

- Bo, Bo, sajnálom, - mondta kétségbeesetten. – Én nem – nem láttalak.

A nagy izgalmak közepette végre tisztán láttam az arcát, és majdnem el is ájultam. Amikor felé nyúltam, Harry felfogta milyen hibát vétett. Megfogtam az állát, mielőtt esélye lenne megállítani.

- Ne, - tiltakozott gyengéden. – Bo, ne csináld!

A másik kezemmel megfogtam az arcát. Harry megfagyott, ahogy a hüvelykujjammal végigsimítottam a sebhelyén, és az érintkezésről eszembe jutott, ahogy korábban odamentünk a lánnyal Harryhez. „Engem nem zavar” ezt mondta neki, és akkor jöttem rá, mire értette. Szemei le voltak hunyva, és nem lehetett eltéveszteni a begyógyult sebhelyet, ami szinte átlósan keresztezte a szemöldökét és a bal szemhéját. Nem egy egyenletes vonal volt, a teteje valahogy szaggatott volt, és a gyomrom összeszorult miatta.

- Nyisd ki!

Harry nem félt az érintésemtől, ekkor már csak a makacsságról volt szó.

- Nyisd ki! – utasítottam.

A kezeim, mint nehezékek estek le, a testem meghátrált. Képtelen voltam magam megvetni a reakciómért, mert a többi részem lesokkolt.

- Igen, gyakran kapom ezt a reakciót. – mondta keserűen.

A pupillája megsérült, már nem volt tökéletesen sima, és kissé belefolyt az íriszbe, ami sötétzöld és kékes színű. Az egész szemét tejfehérség vette körül, és úgy éreztem az egész világom összeomlott.

- Én nem…

Harry mozdulatlan maradt, hagyta, hogy felfogjam, ami előttem van.

- Csökkent a látásom.

Gyengén mosolygott.

Megráztam a fejem, és próbáltam levegőt venni.

- Nem értem. – ismertem be.

Tekintete bizonytalan volt, mielőtt összegyűjtötte a bátorságát, hogy először teljesen beavasson.

- Bo, félig vak vagyok a balszememre.

Knockout - 4. fejezet

Jobb megítélésem ellenére ismét ott voltam. Mivel pénteken és szombaton megbeszélt kötelességeim voltak Jamesszel és Tiffel, így a vasárnapot alkudtam ki, hogy hazajöjjek. Tiff nyafogott, hogy anyának már elege lesz belőlem. De igazából nem anyát akartam látni.

Úgy tűnt a térdemet nem lehet leállítani, pattogott az izgalomtól és az aggodalomtól. Furcsa kombináció volt, a gyomromban lévő pillangók is olyan zavarodottak voltak, mint én. Szárnyaik csapkodtak bennem, ahogy a hátsó ajtón belépett Harry. Zavartalanul sétált, nem figyelve az ízléstelen gúnyolódásra, amit az ittas emberek kiabáltak rá.

- Őrült!

Ma másképp viselkedett, sokkal éberebben, jobban tudatában volt a körülette lévő dolgoknak. Hátul ültem, a köztünk lévő embereken át figyeltem őt. Nem volt látványos belépése a ringben, a bemondó gyorsan lezavarta a bemutatkozását, amire Harry nem adott neki időt. Levette a fekete kapucniját, és Harry érdeklődése a tömeg felé szokatlanul magas volt. Általában sosem néz az ellenfelén kívül másra, de ma őt egy kósza pillantásra sem méltatta. Ott volt az a görcs a gyomromban, hasonló az érzéshez, amit akkor érzel, mielőtt megtalálnak bújócskázás közben.

Harry tekintete újra átsuhant az arcokon, miközben a bemondó elhagyta a ringet. Néha megállt, vizsgálta az embereket, a kötélnek is nyomta magát, hogy messzebbre lásson és beazonosítja őket. Keresett valakit.

Sajnos nem láttam tisztán az arcát, ha láttam volna, talán le tudtam volna olvasni valami jelzést arról, hogy ki jár a fejében. Gondolataimba feledkezve ültem, mikor a meccs elkezdődött, a szurkolást ocsmány bekiabálások csúfították. Nem kellett volna hallgatnia ezekre. Olyan volt az egész helyzet, mintha egy ketrecbe zárt állatot piszkálnának és kiabálnak neki, hogy felbőszítsék, had hallhassák, hogyan ordít. Harry ezúttal viszont nem harapott vissza.

A bal karját borító minták elmosódtak és megfeszültek, ahogy blokkolta az ütéseket, majd pedig ő maga támadott. Nem csak az öklöktől, könyököktől és vállaktól kellett védenie magát, Harry nagyon is tudja, hogy a térddel is támadhatják. Egy jobbhorog után kiprovokálta az agressziót, ahogy beletérdelt a férfi combjába.

Engem még mindig elképesztett az ütések kombinációja, a bármiféle szabályról vagy irányelvről való lemondás. Egyetlen dolog maradt, az pedig az ellenfél leterítése látszólag bármilyen lehetséges módon. Harry tudta tartani magát, jól képzett a harcnak ebben a formájában is, amiben szinte semmi védőfelszerelés nincs annak ellenére, hogy nyilvánvalóan szükség lenne rá. Minden ütés továbbszította a közönséget, akik kiéhezve várták, hogy a bajnok mutasson nekik egy újabb látványos kiütést.

Harry a padlóra küldte ellenfelét, miután jobb lábával hátulról kiütötte annak térdét. A férfi előrezuhant odavágva állát a ring kemény padlójára, mielőtt vonaglani kezdett, hogy átforduljon a hátára. Átéreztem, mit csinál, a testbeszéde sokatmondó volt. Felkapta mindkét alkarját, hogy védje az arcát, ahogy Harry újra és újra nekiindult. Kendővel össze volt fogva a haja, úgy kevésbé zavaró, ha nem az arcába lóg. De ez nem segített a többi zavaró tényezővel. Harry is és én is, a többiekkel együtt felfigyeltünk a lármára a pultnál. Máris voltak önkéntesek az ott folyó dulakodáshoz. Az egyik férfi nagyzolva örvend szánalmas győzelmének egy részeg felett, akit lelökött a földre. Rosszallóan megráztam a fejem, ahogy a srác teljesen megszégyenítette magát.

Vissza a ringben, Harryt arrébb lökte a kihívója, és máris felvette a hatalmi pozícióját. Harry térdelt, és alig győztem megemészteni, hogy tudnak ilyen gyorsan fordulni az események. Senki nem adott kegyelmet, és én láthatóan megtorpantam, ahogy a bokszoló készült Harry amúgy is fájó vállába rúgni. A támadás az utolsó pillanatban szakadt félbe Harry jobb karja által. Előrébb csúsztam a helyemen, a fülemben dübörgött a vér és próbáltam átlátni az előttem lévő emberek fölött. Négy másodperc, öt? Nem voltam benne biztos, de már csak pár másodperc. Harry volt, aki még állt.

Az emberek ismét trágár szavakkal bombázták őt, mert nem tetszett nekik a meccs kimenetele és a fogadások elvesztése. Ő úgy tűnt, észre se vette, átbújt a kötelek között, és leugrott. A zavart bemondó ottmaradt a ringben egy véres bokszolóval a győztes nélkül. Szemmel követtem Harryt, ahogy megragadta a vállát és utat tört magának a hátsó ajtó felé.

***

A pultra görnyedve ült a bárnál. Körülötte nem sok józan ember volt, a részegeket pedig nem érdekelte. Harry szakított a szokásos rutinjával: verekszik, nyer, elmegy. Ma este egy nagy verést úszott meg a ringben, és mikor távozott a hátsó ajtón, akkor kellett volna utoljára látnom. Kicsit zavarba ejtő volt figyelni, ahogy visszalopakodik a bárba, és biztosít magának egy helyet az imbolygó társaságok között. Elsősorban a sokk hatására csúsztam lejjebb a székemen újra, másrészt a csillapíthatatlan vágy miatt, hogy belemerüljek minden pillanatba, amit a jelenlétében tölthetek.

Az öltözködési stílusa nem sokat változott, bár határozottan előnyben részesített mindent, ami fekete, fakó és szakadt. Alig volt szín a ruhásszekrényében, és nem tudtam segíteni, de ez lelohasztott. A szokásos fekete csőszárú farmerét viselte ugyanolyan színű felsővel a kockás inge alatt. Láttam rajta, hogy még mindig fáj a válla, ahogy a karját az ölében pihentette.

Mack késett, nem láttam őt egész este, szóval szereztem egy asztalt és egy italt, és egymagamban ültem. Sok ember elment az est utolsó meccse után, a hangulat kezdett enyhülni, míg már fel sem volt ismerhető, hogy ez egy bokszaréna volt. Nem kellett sok idő, hogy az asztalomhoz kérezkedjenek. Nem bántam a társaságot, jó volt belehallgatni a beszélgetésekbe és becsípett nevetgélésekbe.

- Tetszik neked?

Odafordultam a mellettem ülő lányhoz. A szemfestéke szándékosan el volt mosódva és egy apró ezüst karika volt az ajkában. Illett hozzá a hanyag bubifrizurája.

- Ki? – kérdeztem, bár elég nyilvánvaló volt, kire utalt.

Úgy tűnik, nem túl diszkréten bámultam. Nem állt szándékomban más, csak néhány mohó pillantást vetni rá, és eszembe sem jutott, hogy valaki észrevesz majd.

- Harry.

Megráztam a fejem szégyenemben, hogy rajtakaptak. Furcsa volt hallani a keresztnevét, mivel a legtöbben a vezetéknevén szólítják, mintha a ’Harry’ túl személyes lenne.

- Festeted a hajad?

Éles váltás volt ez a beszélgetésben, amire nem igazán számítottam. Mutatóujjával elgondolkozva piszkálta a száját, miközben belefeledkezett a hajszínemről való gondolataiba.

- Igen.

- Kár! – ujjával megfogta a fülem mögé tűrt hajvégemet – Azt hallottam a kis barnákat szereti. – ugratott mosolyogva. Bár gondoltam barátságos akart lenni, még mindig nyomasztott a tárgyilagossága. – Oda kéne menned hozzá beszélgetni.

- Jobb inkább, ha nem.

Nem hittem volna, hogy ez a legbölcsebb dolog, mivel Harry pont akkor ugatott le egy férfit, aki próbált vele beszélgetésbe elegyedni. Nem rajongott a semmilyen beszélgetésekért, még akkor sem, ha a „rajongóiról” volt szó.

- Jövök én is veled.

Megfogta a kezem, és húzott magával a pulthoz. Alig sikerült a vállamra kanyarítanom a táskámat, és már nem volt időm, hogy felkapjam a kabátom. Az ott maradt egy csapat idegennel, akiknek az arcát biztosan nem tudnám felidézni a gyenge világításban. Úgy éreztem magam, mint egy hisztiző gyerek, már csak azzal tehettem volna még hozzá, ha belemélyesztem a sarkamat a földbe és nekikezdek visítozni. Láttam, merre vezet minket, egy szabad helyre Harry jobb oldalán. Elég nagy volt ahhoz, hogy ne zavarjunk senkit, ahogy odanyomultunk, és a lány eldöntötte melyikünk melyik oldalra kerüljön. Az ő teste lett Harry és köztem a választófal. Felém bólintott kicsit, és fogalmam sem volt, mit akart, én mit tegyek. Nem volt időm megkérdezni, mert máris elfordult még mindig szorítva a kezemet. –Teljesen erőtlennek éreztem a testem.

- Kérsz egy italt, szépfiú? – kérdezte érzékien csábos hangon.

Valószínűleg ez volt a legrosszabb szöveg, amit valaha hallottam, annyira szörnyű, hogy egy pillanatra elfeledkeztem arról, mi történik, és vissza kellett fognom magam, meg ne forgassam a szemem. Helyette a düh járta át a gyomromat szorító félelmet. Gyorsan visszakapcsoltam, amíg a lány meg nem libbentette a csípőjét, és rájöttem, hogy ez nem harag, ez féltékenység. Nem akartam, hogy rámásszon, és az agyamnak egy részében Harryt még mindig a sajátomként tartottam számon. Csak az enyém. El a kezekkel tőle.

- Már van. – válaszolt mogorván.

A takart helyzetemből láttam, hogy a borostyánszínű folyadékra mutat a poharában, amit a halántékához nyomott. Az olvadó jég odatapadt az üveghez, én pedig elégedett voltam Harry vállvonogatásával.

- Szerezhetek neked másikat.

Hallottam, ahogy a pohár nem túl finoman koppan a pulton. Kínosan nyilvánvaló volt, hogy egyedül akart maradni, de a lány csak ment utána, és noszogatta a nemkívánatos ajánlataival. Lássuk, hogyan üvöltesz.

- Nem. – válaszolt kertelés nélkül.

Meghúztam a lány kezét, amivel fogott, de a csontos ujjai erősebbek voltak, mint azt gondoltam. Ha tovább rángattam volna, mindketten a padlón végezzük, és nem voltam oda az ötletért, hogy a részegek rajtunk gúnyolódjanak.

- Hát, talán akkor te vehetnél nekem egyet.

Ribanc.

Harry feje hirtelen fordult, és a testem ösztönösen zökkent át a másik irányba. Imádkoztam, hogy ne hallja a dobogást a mellkasomban. Ez a zene, ez a zene, ismételtem magamban a mantrát. A lány keze úgy szorított, mint egy piton, hirtelen nagyon is tudatában volt a hibájának, vagy lehet azért, mert most már Harry teljesen rá figyelt. Nem beszéltek, míg én vártam, mellékesen végignéztem a báron, és tetettem, hogy nem okoznak iszonyatos fájdalmat a kezemet szorító ujjak. De az álarc lehullott, mikor a szeme sarkából láttam, mit csinál. A kezével gyengéden megfogta Harry arcát, és ledöbbentem. Azt vártam, hogy Harry kiabálni fog, vagy eltolja őt, de nem. Azt kívántam, bár azt tenné.

Lehunyta a szemét, mikor óvatosan odapillantottam, az arcát beárnyékolta a gyenge fény. Volt egy rózsaszín félhold alakú folt a bal szeme alatt, és azt gyanítottam, hogy egy ökölcsapás eredménye lehetett. Láttam ahhoz hasonló kisebb sérüléseket, nem kell miattuk aggódni, mert bár napon belül elmúlnak. Ami jobban megragadta a figyelmemet, az a sokkal maradandóbbnak látszó heg volt.

- Engem nem zavar. – beszélt a lány halkan, kiszakítva engem a szinte álmodozás szerű bámulásomból.

Számos dologra utalhatott ezzel, de ahogy Harry odahajolt a gyengéd érintésére, szóhoz sem jutottam. Nem értettem. Elutasította az ajánlatait, tökéletesen tisztában volt vele, hogyan áll, és most ott volt, szinte védtelenül előtte.

A lány levette a kezét az arcáról, lecsúsztatta a mellkasán, hogy aztán figyelmeztetően a combjára tegye. Kényelmetlen volt ott ülni, látni, hogy ilyen bizalmasan érinti őt. Harry nem mozdult, de én biztonságosan figyelhettem őt, mert a figyelme csak a lányig terjedt. Nem néztem a vállai fölé, mert nem akartam látni azt az apró sokatmondó mosolyt az arcán, amit régebben nekem mutatott.  Ennek ellenére összeszorítottam a számat, és a lány a sikeres kapása ellenére még mindig úgy kapaszkodott a kezembe, mintha az élete múlna rajta. Szinte már Harry ölében volt, én pedig úgy éreztem mindjárt hasba vágom őt, és elrohanok.

Mi a francra játszik?

Ellenszenvesen figyeltem, ahogy közelebb hajol hozzá, és Harry nem ellenkezik. A szemei még mindig csukva maradtak, élvezte a lány felé irányuló figyelmét. A bárban még mindig szédítő volt a hangulat, az emberek most már túl szorosan voltak az én ízlésemnek.

- Megkaphatsz mindkettőnket. – dorombolta érzékien a fülébe.

És elvesztem. Lassú tűz indult meg a lábujjaimból felégetve minden útjába kerülő dolgot, hogy forró káosz keltsen a rémült pillangók között a gyomromban. Ez valami olyasmi, amit sosem éreztem Jamesszel, és valószínűleg sohasem fogok, mivel ő nem Harry. James nem izgat annyira fel úgy, mint ahogy akkor éreztem, miatta nem fogok zihálni vagy könyörögni a legapróbb érintésért. És bűntudatot éreztem, hogy még mindig ilyen érzéseim voltak egy olyan fiú felé, akit el kellett volna már felejtenem.

Kérlek ne! Ne így!

-Kefélhetsz mindkettőnkkel.

Láttam, ahogy kicsit hátrébb lép Harry karjának támogatásával, de nem fordultam oda. Éber szemeinek ismerősnek kellett volna lennie, ahogy vakon észrevettem magamon a figyelmét. Láthatta a vonakodó profilomat, az arcomat eltakarta az sötét arany haj. A lány szabad kezével próbálta eltolni azt onnan, de nem engedtem. Szinte hallottam, ahogy vicsorog, mikor mogorván elhúzódtam az érintésétől.

Mintha csak a reakcióm szikrázta volna fel Harry hirtelen hangulatváltozását. Eltolta a lányt a kitüntetett helyéről a lába közül, aki meglepettségében elengedte a kezem. A gyenge próbálkozása, hogy újra megfogja Harry karját, azonnal kudarcot vallott.

- Nem a beteg szórakozásod miatt vagyok itt. – köpte a szavakat Harry. A lány annyira visszahőkölt, hogy belém ütközött, ahogy menekülni próbált. Harry hangjának mélysége tükrözte milyen szinten áll a tűréshatára.

- Nem, nem, én nem… - próbált hiábavalóan védeni.

- Nem foglak megbaszni sem téged, sem a barátodat, szóval segíts magadon!

Harry akaratlanul is beleütött a székbe, amin ült mielőtt talpra állt. Nekiment a tágra nyílt szemmel figyelő bámészkodóknak, a sérült válla el volt felejtve, és inkább a bosszúság vette át a helyét.

- Gyerünk! – mondtam sürgetően, majd megfogtam a lány csuklóját, és elhúztam onnan.

Megfogtam a kabátomat útközben, mikor elhaladtunk az asztalnál, amelyiknél ültünk, és meg sem álltam, míg ki nem értünk az éjszakába.

- Mi a franc volt ez? – követeltem, és eldobtam a kezét.

Voltak kint páran cigizni, és hirtelen felkeltette az érdeklődésüket a két kiabáló lány. Megpróbáltam lenyugodni.

- Hát ugye engem egyedül csak nem vinne el, ugye? – válaszolt keserűen. – Kellett egy kis plusz dolog, hogy édesítse az ajánlatot. Valaki, aki az ő esete. – megint odanyúlt, hogy a fülem mögé tűrje a hajamat, és én visszaerősködtem a kezét maga mellé. A hangja csupa gúnyvolt. – Elrontottad.

- Biztosra veszem, hogy nem ez a világvége.

- Le kellett volna szopnom a vécében, azzal kevesebb gond lett volna.

Belement a vállamba, ahogy feldúltan elviharzott, és nem tudtam felidézné még ehhez hasonló beszélgetést. Amíg el nem ment, észre sem vettem, mennyire szorosan fogtam ökölbe a kezeimet.

***
Körbe kellett sétálnom a klub hátuljáig. Nem volt parkolóhely elől, mikor megérkeztem, ezért kicsit messzebb kellett hagynom az autót, mint azt szerettem volna, de nem volt más választásom. Szemét hevert széthányva a járdán, és az egyik utcai lámpa pislákolt.

Három srác éppen egy enyhén ittas bemutatóval imitáltak verekedést. Nem tartottam őket veszélyesnek, mivel az egyik éppen akkor esett el a saját lábában. Nevettek, miközben én megkerültem őket.

- Hé! – szólt az egyikük.

Folytattam tovább a sétát, kicsit gyorsabban, mint azelőtt. A kocsim az út másik oldalán volt, futva tíz másodperc alatt odaérhettem volna.

- Te mit gondolsz? Elbírnék vele, igaz?

A beszéde elmosódott, az alkohol szaga ott lebegett közöttünk. Egy vészjósló folt díszelgett a pólója elején, és egy csuklás kíséretében még meg is ingott.

- Kivel? – kérdeztem, miközben ujjaimmal a kulcsot kerestem.

Nem vette észre.

- Styles-zal.

Majdnem lekezelően felnevettem. Várakozással az üveges tekintete parancsolta, hogy értsek vele egyet, és mikor felhúzta a szemöldökét, akkor ismertem fel. A srác a bárból, aki hirdette a győzelmét valami gyerekes verekedésben, miközben Harry a ringben volt.

- Meg sem érnéd az idejét. – válaszoltam őszintén.

Nem volt szándékomban ennyire nyíltan válaszolni, és az arcán megjelenő pirulásból, valamint a barátai nevetőséből kiderült, hogy el is szégyellte magát miatta.

- Tiszta kiütés volt. – vitatkozott.

Az okos dolog az lett volna, hogy egyetértek, és elsétálok onnan, de úgy tűnik, képtelen vagyok ezt megtenni, még egy ilyen helyzetben is.

- Nem. – ráztam a fejem hevesen. – Csak ellöktél egy részeget. Kiválasztottad a legkönnyebb célpontot, aki nem fog verekedésbe kezdeni, és te is tudod.

Le akartam ragasztani a számat, mielőtt bármi más kijöhetne rajta, amit végig sem gondoltak. A barátai közelebb léptek, és le kellett nyelnem a gombócot a torkomban, ahogy a jobb kezemmel a táskámba nyúltam, és megfogtam a kulcsot. A férfi céltalan tekintettel végignézett a testemen. Ideje volt menni.

- Nem mondanám, hogy a legegyszerűbb volt.

Elállta az utat a kocsimhoz. Gondolkodtam rajta, hogy használom a kulcsot, végighúzom az arcán, és futok.

- Mi a helyzet veled? A te idődet megérem? – csikorogta ki a fogai között.

- Kérlek, menj arrébb! – mondtam, próbálva sokkal határozottabbnak hallatszani, mint az valószínűleg sikerült.

A fém forró volt a tenyeremben. Egy lépés közelebb, és használni fogom.

- Hé!

Mind a négyünk odanézett a klub hátsórészénél lévő vészkijárathoz. Nem vagyok egy kisasszony, és nem is voltam benne biztos, hogy az új Harry benne van-e a hősködő szerepben, de nem hiszem, hogy az időzítése lehetett volna ennél jobb. A levegő újult erővel megtelt feszültséggel, ami reméltem, hogy engem kihoz majd a tűzvonalról.

- Ó nézzétek, itt van maga a férfi! – mosolygott rám gúnyosan a srác. – Itt van az egyik groupie-d, haver!

Kicsit Harry irányába löktek. Közel volt, a csizmája alatt csikorgott az aszfalt. Megkerült engem, majd közém és a férfiak közé lépett. Megállítottam magam, hogy odasiessek mellé, és maradtam mögötte részben eltakarva.

- Te és a haverjaid miért nem húztok el a francba, ha? Ő nem tett semmi rosszat.

Harrynek még mindig zsebre volt dugva a keze, mintha ez az egész dolog csak az ő idejét húzná. Elképzeltem, hogy a kendője vége csiklandozza a nyakát, bár nem mutatott erre semmi jelet onnan, ahol én álltam.

- Megbántotta az érzéseimet. – adta elő magát a férfi.

Hallottam, hogy Harry kuncog, és hanyagul elé lép, hogy személyesen neki címezze a mondanivalóját.

- Ezt nehezen hiszem el valaki olyanról, aki annyira értetlen, mint te vagy.

Mintha csak egy pillantással megfélemlítette volna őket. A férfiak túl könnyedén meghátráltak. Nagy műsorral távoztak, belerúgtak az üres kukákba, hogy visszapattanjon a falról.

- Őrült!

A kiáltásuk visszhangzott az út végéről, de Harry nem törődött velük. A földet néztem, ahogy megfordult és visszasétált. Egy bizonytalan kéz siklott a vállam fölé pár centivel, mielőtt meggondolta magát, és újra maga mellé engedte.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Igen. – nyeltem nagyot. – Köszi.

Ha felismert a bárból, akkor nem említette, és örültem neki, mert a kezem már így is izzadt, és gyakorlatilag hallottam a szívdobogásomat a mellkasomban. Nem terveztem egy szemtől szemben találkozást, mint ez. Bár, ez alig volt nevezhető társalgásnak, mivel nem néztem fel az arcára. Valószínűleg bunkónak és hálátlannak tartott.

- Akarod, hogy elkísérjelek valahova?

Óvatosan elmosolyodtam, a hajam még mindig takarta a teljes arcom. Ez volt az első jele a múltbéli énjének, aki még mindig ott volt más formában. Nem veszett el teljesen.

- Az autóm itt van..- indultam el, és mutattam a szürke jármű felé. – Nem gond, köszönöm. – és ezzel ott hagytam őt.

A rövid séta, amit nem sokkal azelőtt még lefutni készültem, furcsán nyugodt volt. Addig, amíg hátra nem pillantottam a vállamon keresztül, és rögtön meg is bántam. Harry még mindig ott állt. Figyelte, ahogy elsétálok át az úton. Miért állt még mindig ott? Ez nem az a nyugodt várakozás volt, ez szándékos. Valami okkal maradt ott.

A kulcsaimmal babráltam, és átkoztam magam, ahogy elejtettem őket, majd gyorsan fel is kaptam azokat. A kezeim remegtek.

Hagyni fogja, hogy beszálljak a kocsiba. Elmegyek, és eszembe sem jut visszapillantani rá a tükörben. Kérlek, had szálljak be a kocsiba!

- Bo!

Knockout - 3. fejezet

- Mikor bokszol? – érdeklődtem kíváncsian.

Elfogadtam egy italt, alkoholmenteset, mivel még volt egy hosszú autóutam hazáig. Mack furcsa pillantásokat vetett rám mikor felnéztem rá, miután harmadjára is átvizsgáltam a tömeget a szememmel. Elővigyázatosság. Tudtam, hogy Harry elment. Elég meggyőző volt hirtelen távozása az elképedt tömeg és eszméletlen ellenfele mellől. De azért még mindig észnél voltam.

- Ha? – kérdezi a zajon keresztül.

- Harry mikor bokszol általában?

- A legtöbb hétvégén, néha hét közben. – Mack szinte ordítja a választ. – Gyere hátra, ott csendesebb.

Mögötte csoszogtam, és kerülgettem az embereket, akiknek az állása már nem tűnt túl biztosnak. Szokatlanul kiváltságosnak éreztem magam, ahogy Mack után beléptem a „privát” feliratú ajtón. Ezt használták a bokszolók be- és kijáratnak, rajtam pedig megint eluralkodott a gondolat, hogy tilosban járok. Egy rövid séta után a folyosón egy irodához értünk. Nem volt túl nagy, de ki volt használva a hely: asztal, számítógép, irattartó szekrény és egy nem olyan jól elrejtett széf.

 - Figyelj, Bo, ha találkozni akarsz vele, elrendezhetem.

Olyan gyorsan felkaptam a fejem, hogy szerintem a nyakamat is meghúztam közben. A tarkómat dörzsölve próbáltam enyhíteni a kellemetlen érzést. Mack az asztalnál ült, átkutatott pár papírt, és megtalálta a telefonját, amire éppen üzenete érkezett.

- Harryvel? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

Nem nézett fel, hanem a fiókokat kutatta.

- Igen. Mármint, lehet kicsit bonyolult lesz. – grimasszal az arcán egy pillanatra megáll. – Nem igazán egy emberkedvelő személy. De még én is tudom, hogy lennie kell benne valaminek. Mióta itt van, sokkal több nő jön azokon az estéken, mikor ő is harcol.

- Nem, nem kell. – ráztam a fejem.

- Biztos? Megmondhatom neki, hogy rajongó vagy. Tudom az egész – mutogatott az arca előtt, amitől én ugyanúgy zavartan figyeltem, mielőtt folytatta – egy kicsit félelmetes, de ő rendben van.

Sejtettem, hogy arra készül, még mélyebben beleássa magát ebbe, szóval gyorsan témát váltottam.

- Ez mi?

Felvettem az asztalán heverő papírok egyikét, ami kézzel írott volt. Szavak és néhol egész mondatok voltak rajta áthúzva. A gyűröttségből látszott, hogy ennek a lapnak több figyelmet fordítottak, mint a többinek. Elvette tőlem mielőtt megfejthettem volna a címzettet.

- Egy levél. – válaszolt kurtán.

- Kinek írod?

Nagyot sóhajtott, miközben áthajolt, és kihúzta a széket vele szemben.

- A barátnőmnek.

Kicsit nyugtalanul mondta.

- Ez egy szerelmes levél? – kérdeztem kicsit jobban mosolyogva, mint azt valószínűleg kellett volna.

Apró pírral az arcán rázta a fejét. Egészen édes volt.

- Olvassa ezeket a borzalmas könyveket, amiben a szereplők írott formában fejezik ki egymásnak az érzelmeiket.

Szinte undorodva húzta fel az orrát a mondat közben. A romantika sokaknak annyira érthetetlen, mint egy idegen nyelv, szóval inkább nem fűztem ehhez semmilyen rosszindulatú megjegyzést.

- Nem arról van szó, hogy nem beszélek vele amúgy minden nap telefonon. Azt akarja, hogy írjam le az érzéseimet, és küldjem el neki.

- Szerintem ez édes.

Hirtelen öröm tört fel bennem, boldogság, hogy más szerelem is létezik az én saját veszélyes tapasztalataimon kívül is. Mack a telefonját nyomkodta, míg én csendben megfigyeltem. Volt pár bekeretezett kép, egy tábla dátumokkal, és egy kis növény, amire ráfért volna egy locsolás.

- Hát persze, hogy szerinted az. – forgatta a szemét.

A Tiffel való együttélés előnye, hogy teljes mértékben kiismertem a szarkazmust. Az oltogatása nem fogott vissza.

- Hol van most?

- Manchesterben van egyetemen.

Szeme a mobiljára tévedt, amit nem rég talált meg, és a mosolyából megmondtam, hogy a lánytól kapott üzenetek okozzák az állandó berregést.

- Segíthetek, ha akarod.

Mack elszakadt a képernyőtől, inkább a beszélgetésünkre figyelt, ami úgy tűnik érdekes fordulatot vett.

- Hogy érted?

Előrecsúsztam a helyemen, és megigazítottam a huzatot, ami a szék kemény fájától kellett volna védjen.

- Az írással. Ha küzdesz vele, akkor én elmondhatnám egy nő nézőpontját.

- Megtennéd? – kérdezte enyhe ámulattal.

- Persze, ha hagyod, hogy beüljek a meccsekre.

Reméltem, elég hétköznapian hangzott, hogy ne keltsen gyanút. De nem voltam biztos, hogy a köztünk lévő csend azért van-e, mert átgondolja az ajánlatot vagy, mert próbálja kitalálni, vajon egy őrült groupie vagyok-e. Gyengéden rámosolyogtam, és reméltem, nem hat majd furcsán.

- Rendben.

- Remek! – vigyorogtam, és áthajoltam a papírok felett, hogy megrázzam a kezét. – Csak kérlek, ne szólj neki.

- Miről?

- Rólam.

***

Úgy tűnik, nem voltam eléggé hozzáértő, hogy én tolhassam a bevásárlókocsit, szóval Tiff mellett kellett sétálnom mint egy gyerek, míg ő termékeket mutogatott a polcokról. Magunkkal hoztuk Robot is a kajabeszerző expedíciónkra, miután felfedeztük, hogy reggelire és ebédre is zacskós levest eszik. Ő pedig a homlokát ráncolta, mikor próbáltuk neki elmagyarázni, hogy az „ételében” körülbelül annyi táplálék van, mint egy vízbe áztatott kartonban.

- Megint hazamész?

Odatettem egy kukorica konzervet az egyre csak növekvő élelmiszermennyiséghez.

- Igen.

A kocsi megállt, egy idős néni mögöttünk nemtetszését kifejező hangot adott ki, majd kikerült minket. Tiff csalódottan nézett rám barna szemeivel, és összehúzta szemöldökét, miközben újra elindult.

- Miért? Moziba kellene mennünk. Emlékszel? Van az az utalványom szombatra, és nem tudom másik nap felhasználni.

- Basszus. Nagyon sajnálom. – ráztam a fejem őszinte megbánással.

- Uh – morogta Tiff, és beledobott egy zabpelyhes dobozt a bevásárlókocsiba. – Ó Istenem, Robot kell elvinnem helyetted.

- Hova viszel engem? – bukkant fel Rob. A szája tele volt szőlővel, a kezei pedig vacak mikrózós kajákkal. – Randizni megyünk, Tiff?

Sokatmondóan meglökte őt a vállával, és a szemöldökét kacérnak szánt módon húzogatta.

- Csak szeretnéd. – harapott vissza Tiff, és segített elvenni a dolgokat Robtól.

- Először fizetned kéne, mielőtt megeszed, amit veszel. – jeleztem neki, és elvettem a szinte üres dobozt a kezéből, majd a kupac tetejére tettem.

Nem lepődtem meg, hogy mindketten figyelmen kívül hagyták a szidásomat, és inkább versenyt futottak a fagyasztós részlegig, hogy megnézzék, mi kapható. Ha főétkezésről van szó, akkor megosztozunk. De a jégkrém az nem átruházható, ott nincs osztozkodás, csak hasfájás, miután benyomtunk egy egész dobozt.

- Nos Bo-nak kellene eljönnie velem moziba, de nem tud, szóval elviszlek téged.

- Remek! Mit nézünk?

***

- Szóval mit akarsz neki mondani?

A tollam hegyét jobban odanyomtam a papírra, aminek a margójára elkezdtem firkálni. Egy teljes virágos réten dolgoztam, méhecskékkel és pillangókkal. Már majdnem negyven perce ültünk az asztalnál Mack oldalán, még mindig azon tanakodva, hogyan kellene nekikezdenie a szívből jövő levelének. Elképzeltem, hogy valamikor akkor Rob éppen Tiffet zaklatja popcornért, és hogy már össze is vesztek, kié legyen a két szék közötti kartámasz.

- Azt akarom, hogy tudja, hiányzik.

- Nos, ez már egy kezdés. – mondtam, és kitéptem az értelmetlen ábrákat majd új lapot kezdtem. – Mi hiányzik?

- Minden.

Visszafogtam magam, hogy ne kezdjem el ezzel szívatni, mert tudtam, hogy ezzel elkedvteleníteném, és nem haladnánk semmit sem előre. Hogy megelőzzem a zsibbadást és bizsergést a jobb lábamban, kihúztam azt a bal combom alól, és elhelyezkedtem újra. Mack egyszer fent volt aztán lent, mint a jojó, és kezdtem rájönni, hogy a figyelme miatt nem tudja megírni a levelet. Vastagkeretes szemüveget viselt az orra hegyén, és nem tudtam megállni, hogy Jameshez hasonlítsam, ahogy mindketten ugyanolyan ellenszenvvel hordták. James biztonságosan a táskájában rejtve tartotta, és csak akkor vette elő, ha nagyon szükséges a tévézéshez. Mindig elámultam a szempilláin, amik olyan hosszúak, hogy belülről súrolják a lencsét.

Rajzoltam egy csillagot a vonalas lap margójára, és felkészítettem magam az ötletáradatra, amiben reménykedtem, hogy következik. Talán ez egy kicsit optimista volt, tekintve, hogy Mack a határidőnaplóját lapozgatta az ölében.

- Mack! – hallatszott egy kiáltás kintről.

Egyből felkapta a fejét, és tekintetét köztem és az ajtó között váltogatta.

- Ez Harry.

Halkan beszélt, annyira, hogy csak engem figyelmeztessen, de ne hívja fel a figyelmet rá, hogy van vele valaki az irodában. Elengedtem a toll végét a fogaim közül, hallottam, hogy leesik az asztalra, majd a földre gurul. Fogalmam sincs, hova lett, mert azzal foglalkoztam, hova bújhatnék.

- Korán jött. – sziszegtem.

A könnyű léptek a folyosón mennydörgésként visszhangzottak a fülemben, a szívem a torkomban dobogott, és bemásztam a lehetetlenül apró helyre az iratszekrény és a széf közé. Éreztem a mocskot a kezemen, és a térdemen a farmer is poros lehetett az elhanyagolt padlótól. Egyáltalán nem volt a legjobb búvóhelynek nevezhető, de a célnak megfelelt, ahogy összepréselődtem és behúzódtam a viszonylag biztonságos helyre.  Beütöttem a fejem a munkalapba, ami a széf fölött volt, de inkább elharaptam a szitkozódást, hogy ne derüljön ki a hollétem. Onnan, ahova én beékelődtem, csupán Mack lábait láttam térdtől lefelé, miközben összeszedte a papírokat, amin dolgoztunk, és bedobta őket a fiókba. Alig kaptam levegőt, és nem is akartam, mikor kinyílt az iroda ajtaja.

- Harry! – üdvözölte Mack egy kicsit bizonytalanul, talán amiatt, mert egy potyautas bujkált a bútorai között.

Lenyeltem a gombócot, ami megindult a torkomban.

- Kellene a pénzem. – követelte gorombán Harry.

Még jobban a sötét helyembe fúrtam magam. Valószínűleg pókok is lappangtak ott körülettem, de semmi pénzért sem másztam volna ki. Sokkal kényelmetlenebb volt a gondolat, hogy ott kint legyek közöttük.

- Már megkaptad. – válaszolt Mack, és kényelmesen hátradőlt a székében.

- A tegnapi estit még nem.

Még mindig nem láttam őt, nem lépett be jobban a helységbe, és én még gyerekesebbnek éreztem magam a rejtőzködésért. Bujkáltam a megválaszolatlan kérdéseim elől ahelyett, hogy szembenéztem volna velük. Hülye ötlet volt. Az ideges énem nem igazán hagyott más lehetőséget, nem volt rá idő. És most ott ültem annyi helyre beszorulva, amennyi nem egy lassan húszévesnek megfelelő, és felmerült bennem a kérdés „Tényleg olyan rossz lett volna, ha meglát?”

Mondjuk most már nem jöhettem ki, őrültnek tűntem volna ki a bujkálás miatt.

Egy hangtalan nyikkanást hallattam a számat befogva, mikor Mack majdnem pont előttem leguggolt. Egy pár szörnyű pillanatig azon aggódtam, hogy beárul engem. De nem tette. Szavak nélkül kommunikáltunk, és folytatta a széf kinyitását.

Kivette a pénzzel teli fehér borítékot, és felállt, majd lábával rúgta be az ajtaját. Egy rövid pillanatra múlt csak el a félelmem.

- Hoztál ide egy nőt? – kérdezte Harry.

A szám kiszáradt, és vissza kellett fognom a hirtelen jött hányingert. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy megérzett engem, mint egy ragadozó a zsákmányát. De mi nem macska-egér játszmát játszunk, annak ellenére sem, hogy egy lyukban bújtam el előle.

- Nem. – válaszolt Mack egy kicsit túl gyorsan.

- Akkor ez a tiéd?

Kinéztem, amennyire csak a ki tudtam tolni a fejem, hogy megnézzem, miről beszélnek. Az ajakbalzsamom ott volt Harry hüvelyk- és mutatóujja között, és nevetségen aprónak tűnt az ő nagy mancsában. Még védtelenebbnek éreztem magam, hogy tudtam, olyasmit fog, amit tíz perccel azelőtt még én használtam.

Túl magas volt ahhoz, hogy lássam az arcát, egyedül az alsó felét és a felsőtestének felét láttam. Tiszta feketébe öltözött, elképzeltem, ahogy kedvére jön és megy miután beesteledett, majd beleolvad a sötétségbe.

- Nem gondoltam volna, hogy ez a te színed. – viccelődött Harry.

Nincsen iránymutató arra, hogy hogyan kellett volna érezzem magam. Semmi, ami megnyugtatott volna, hogy igenis fura az ismerős, kellemes érzés, amit a túlméretezett lábai juttatnak eszembe. Ez a része Harry volt. A harapós hangnem, ami miatt nem voltam olyan nyugodt. Ő a keveréke valaminek, amit valaha ismertem és valami nyugtalanítóan másnak. Szűkszárú farmer és hosszú lábak, Harry. A kemény testtartás és az önkéntelenül összeszorított ököl valaki olyanhoz tartozott, akivel sohasem találkoztam azelőtt.

- Talán valamelyik lányé a pultból, páran voltak itt korábban a bérükért.

Még ha nem is tudtam volna az igazat, akkor sem vettem volna be Mack hazugságát. A pocsék színészi alakítását egy ötéves is felülmúlta volna.

- Nézd, én nem ítélkezem.

- Nem csalom meg a barátnőmet! – állította Mack szilárd meggyőződéssel.

Na, ezt már el tudtam hinni.

A pénz gazdát cserélt, és nagyon hálás voltam, mikor Mack segített kiszabadulni. Harry eltűnt, és nekem is ideje volt mennem.

- Ez meg mi volt?

Kivettem a táskámat és a kabátomat a fiókból, ahová Mack korábban begyömöszölte őket. Egy apró ajakbalzsamot még meg lehetett magyarázni, de minden más már nagyon gyanús lett volna Harrynek is.

- Már mondtam, nem akarom, hogy tudjon róla.

- Valószínűleg amúgy sem látott volna meg téged. – mondta idegesen.

Felvettem a kabátomat, míg Mack két ujjával megfogta az orrnyergét.

- Nem maradsz akkor a meccsre?

- Nem, de hamarosan találkozunk.

Megnézte, mi a helyzet odakint, majd visszatért, hogy kikísérjen hátul. Az éjszaka levegő lehűtötte a forróságot a bőrömön, ahogy sétáltam a kocsi felé. James neve villant fel a mobil képernyőjén, és felvettem a telefont, mielőtt elindultam haza.