Knockout - 1. fejezet

- Bo, fel kell kelned!

A folyamatos kopogás meggátolta, hogy visszaaludjak. Jobban belefúródtam az ágyneműbe, a szemem még mindig lehunyva kerestem vakon egy párna után, amit hogyha kell, elhajítsak. Balra fordultam, a lábujjammal éreztem az ágy végét. Félig lelógtam a matracról, és kényelmes volt.

- Bo!

Kényelmes volt.

- Még öt percet, anya! – nyögtem fel.

Mohó kezek ragadták meg a takarómat, és hamar elvesztettem a kötélhúzást. A győztes ott állt, és a paplanomat szorosan fogta mellkasához, mikor próbáltam visszaszerezni. Éppen próbáltam a szemeimet feléleszteni, mikor széttárta a vékony függönyt, ami a zsúfolt asztalom fölötti ablakot takarta. Átfordultam a másik oldalra, és próbáltam magam magzatpózba összehúzni.

- Nem vagyok az anyád! És ha nem kelsz fel most, el fogsz késni. MEGINT!

Tiff várakozóan felhúzta szemöldökét, ahogy fölöttem állt, és türelmetlenül dobolt a lábával.

- Mennyi az idő? – motyogtam.

A torkom kiszáradt, és úgy éreztem magam, mintha most másztam volna keresztül egy sivatagon. Valószínűleg lejjebb kellene vennem a fűtést estére, de szerettem, ahogy körülvesz a meleg, mikor az időjárás odakint elég zord.

- Háromnegyed tíz.

Egy pillanatra bágyadtan lehunytam a szemem, mielőtt felfogtam volna az információt, és a testem megmerevedett.

- A francba!

Hirtelen felkeltem, és majdnem vissza is kerültem arccal a takarónélküli ágyra. A fél pár cipőimen botladoztam át, miközben, mint egy őrült szedtem össze a holmikat, amiket a fürdőszobába akartam vinni: fogkefe, fésű, dezodor, hajgumi.

Tiff egy helyben állt, míg én futkároztam körülötte. Tudta, hogy ha megmozdult, akkor mozgó célponttá válik nekem, és bármikor nekiütközhetek. Jobb, hogy mozdulatlan maradt.

Úgy tűnt, a konyha már foglalt. Még az égett pirítós szaga is elég volt, hogy megkorduljon a gyomrom. De nem volt időm enni. Átléptem egy pizsamaalsón, miközben a folyosón mentem. Éreztem, ahogy egyre kevesebb az esélyem arra, hogy időbe beérjek a reggeli előadásra, mikor megláttam a csukott fürdőszobaajtót.

- Neee!

Akár el is süllyedhettem volna, a másodpercek teltek, és én nem voltam előrébb, hogy ne okozzak újabb csalódást a tanáromnak a lassúságom miatt.

- Rob, gyere ki a fürdőből! El fogok késni! – dübögtem az ajtón.

Tudtam, hogy ő az, mert egy Miles Kane számot dúdolt. A szobám az övé mellett volt a kampuszon lévő albérletünkben, és szinte minden este (amikor ő bent volt) élvezhettem az Arabella egy sajátos előadását tőle. Egészen addig, míg Tiff át nem viharzott a folyosón két ajtóval arrébb azért, hogy nem túl udvariasan megmondja Robnak, fogja be.

- Talán korábban kellett volna felkelned? – ajánlotta a zuhanyzó zaján túl.

Meg akartam fojtani.

- Köszönöm a mélyreható véleményedet! És most kifelé!

Mint lakótárs, szörnyű volt. Sosem láttam, hogy kivitte volna a szemetet, és szinte mindig találni morzsákat a konyha és a szobája közötti úton. Az a meglepő, hogy nem lepték el még az egerek. De nem is valószínű, hogy egyáltalán észrevenné őket, mivel az ember nem is látja a szobája szőnyegét a szennyes kupacok alatt.

- Gyerünk, Rob! Nem mehetek megint előadásra ágyszagúan. Az emberek kezdenek elülni körülöttem.

Tiff még mindig az ajtómban állt, nevetgélt a helyzeten, ami a szeme előtt játszódott. Eltűnt egy pillanatra a szobámban, mielőtt újra előkerült, ezúttal a takaró nélkül, amit olyan kegyetlenül elvett tőlem. Sétált a folyosón, és megfogta a csuklómat közben.

- Gyerünk! – mutatta.

Az ő szobája makulátlan, minden gondosan el volt rendezve, mappák és könyvek sorakoztak a polcain. A táblájára feltűzött egy munkatervet más eseményekkel, illetve néhány szép nyakláncot. Az asztala felett egy praktikus lista volt felragasztva a teendőiről, és kissé rémisztő volt, mennyi minden van már áthúzva. Csak remélni tudtam, hogy mire én befejezem az első évemet, képes leszek módszeresen kezelni a munka nyomását, és tolerálni a neon színű post-it címkéket. Akkor legalább lenne valami fogalmam a határidőkről és a közelgő kutatásokról.

Tiff ágyán egy Chelsea-s párna volt, amivel Rob is mélyen egyetértett. Én igazából a focit, mint sport, sohasem értékeltem túlságon, azonban a szurkolók közti bajtársiasságnak számtalanszor szemtanúja voltam a részlegünk tévészobájában.

- Nyisd ki! – utasított Tiff.

Egy rágót dobott a számba, én pedig rágtam néhányat mielőtt gondosan leellenőrizte volna a leheletemet. Felhúzta az orrát, majd egy újabb rágót adott.

- Hé! – duzzogtam.

Tudomást sem vett róla annak érdekében, hogy teljesítse az előtte álló feladatot: higiéniailag olyan szintre emelni engem, hogy végig tudjak ülni egy előadást. Nem mintha sokat számítana, a legtöbb srác úgy néz ki, mint aki akkor szállt ki az ágyból. Legyen az kora reggel vagy késő délután, a hajuk mindig ugyanúgy áll.

- Emeld fel a karod!

Egy atléta volt rajtam, alatta sportmelltartó. Éreztem, hogy dezodort fúj a hónaljamra, majd egy bordó, kötött pulóvert húz a fejemre. Amikor a kezem előbújt az ujján, azt az utasítást kaptam, hogy minél kevesebbet próbáljak meg nyávogni, amíg átfésüli a hajam. Eltereltem a figyelmemet a fájdalmas gubancokról, ahogy a fotói csodáltam az ágyánál a falon, amiket az egyetem előtti lyukas évében készített. Tiff két évvel idősebb, mint a legtöbb elsőéves, és bár én csak egy évvel voltam idősebb Robnál, Tiffel mi ketten vállaltuk el vonakodva az anyáskodást felette. Mindenki tudta, hogy szüksége van rá.

Tiff megígérte, hogy miután befejeztük az egyetemet, együtt fogunk utazni. Mindig lesznek helyek, ahova még el kell mennie, és én pedig vele akarok menni. Ez a motiváció, hogy fenékbe billentsem magam néha napján, egy pillantás az utazási magazinokból kivágott képekre az inspiráció, hogy írjak még egy bekezdést, mielőtt beesek az ágyba.

Tiff viccelődött a bőröndöm lehetséges méretén, hogy mennyi mindent éreznék szükségesnek egy külföldi úthoz. Amikor a hatalmas könyvkupacra mutattam, mosolyogva megrázta a fejét.

„Nem kell hoznod a könyveidet, a mi saját történetünket írjuk majd.”

Abbamaradt a kócos hajam elleni támadást, és mikor a tükörbe pillantottam, észrevettem, hogy Tiff összefogta lófarokba.

- Szerinted jól néz ki? – kérdeztem hezitálva.

Tudhattam volna, hogy ha felvetem, hogy változtassak a hajamon, Tiff teljesen oda lesz az ötletért. Csak egy pillantás elég az ő hajára: raszta tincsek, amiket egy kendővel fog hátra. Az orrában piercing volt, és én mindig egy perzsa hercegnőhöz hasonlítottam őt, a félig iráni sötét vonásaival és a szép barna szemeivel.

- Állati jól nézel ki. – mondta vigyorogva.

A hajam most sötétszőke. Nem volt bátorságom a platinához. Anya szívinfarktust kapott volna, ha hazatérek hétvégén, és látja, hogy nem csak rövidebb, de vakítóan szőke is.

- James imádni fogja! – bátorított.

- Nem miatta csináltam.

A válasz azonnali volt és automatikus. Beprogramoztam magam, hogy csak magamnak akarok tetszeni. Nem mások miatt csinálom, különösen nem valaki miatt a másik nemből. Hogy mit veszek fel, hogyan hordom a hajam, milyen színű a körömlakkom, ez mind miattam van.

- Tudom. – mondta mosolyogva.

Tiff megértett. Amennyire én láttam, ő sosem volt az, aki másoknak akart megfelelni, és éreztem, hogy szokatlan stílusa rám is rám ragad.

- Fogsz nekem valaha is róla beszélni?

- Kiről? – kérdeztem, miközben balzsammal kentem be a kiszáradt ajkaimat.

- A fiút, akit ott hagytál.

Nem kellett kimondani a nevét. Még egy újrakezdés után is képes volt a gondolataim falába ütközni, amiket azért építettem, hogy kordában tartsam őt. A gyomrom összeszorult, és minden próbálkozásom, hogy normálisnak tűnjek, hiábavaló volt. Lemertem fogadni, hogy elfehéredtem, és csak véget akartam vetni ennek a helyzetnek. Reméltem, hogy elfelejtem őt, de még mindig itt volt, könyörgött, hogy ne töröljek minden látszólag jelentéktelen beszélgetést és érintést, amit megosztottunk egymás között.

- Én nem.. nem volt senki..

Mindent elárult, hogy nem voltam képes a szemébe nézni.

- Bo, nem vagyok bolond. Anya azt mondja, hogy érzékem van az ilyesmikhez.

- Hát persze! – nevettem könnyedén.

- Láttalak már Jamesszel, amikor jön és meglep téged. – mondta lágyabb hangon. – Amikor hátrafordulsz, csalódottnak tűnsz, mintha azt kívánnád, bárcsak más lenne az.

Lenyeltem a gombócot a torkomban. Tudtam, merre halad ez a beszélgetés, de ugrottam volna a témát.

- A másik fiú. – erre a következtetésre jutott.

Az elmém megengedett egy pillantást az emlékekbe, amiket elzártam magamban. Ő rám mosolyog, én pedig egyből megszakítom a visszaemlékezést, becsukom a képzeletbeli ajtót, és be is zárom. És rájövök, hogy ő soha nem lesz csak egy másik fiú, mindig ő lesz a fiú.

- Az már nem számít.

- A határozatlanságod mást mond.

Tiff együtt érző pillantása és hangja sem volt elég a zavaros érzelmeim megnyugtatására, és sosem voltam még olyan hálás Rob vidám hangjának hallatán.

- Tudod, hogy két perced van, ugye?

Karját a mellkasán keresztezve az ajtónak hajolt. Egy fogkrémfolt díszelgett a tiszta pólójának elején, és egy melegítőalsó lógott a csípőjén.

- Ahh.

Oldalazva elhaladtam mellette az ajtónál, Rob még a kezeit is megadóan felemelte, hogy ne kerüljön az utamba. A pirítóst elégető alak előlépett a konyhából, és nem voltam meglepődve, hogy a csendes amerikai srác volt az a legutolsó szobából. Egy bólintással nyugtázta a jelenlétemet, miközben én sietve odaszóltam, hogy „Jó reggelt!”, és kikerültem őt.

Alig volt időm, hogy felvegyem a farmert és a tornacipőt, mielőtt felkaptam a táskámat, és száguldottam végig a folyosón a bejárati ajtó felé. Nyitva volt, és én pedig egy adrenalinnal pumpált sprintbe kezdtem.

- Majd reggelizünk, ha visszajöttél! – hallottam Tiff kiabálását magam mögött.

Ott állt Robbal, aki egy csomag kekszet majszolt.

- Rendben!

Biztos vagyok benne, hogy a mi hangos, „korareggeli” társalgásunk mindenkit felkeltett a szomszéd lakásban, de bele kell törődniük, mivel már megint átkozottul késésben voltam.

- Fuss, Bo! Fuss! – kiabált Rob.

Szóval igen. Íme a folytatás első része, amelynek címe: Knockout. Erről csak annyit, hogy az angolban két jelentése is van a szónak. 1, a boxban egy olyan ütés, ami kiteríti az ellenfelet, és általában a meccs végét jelenti. (röviden: KO, magyarul is így használják) 2, nagyon vonzó lány, aki képes (átvitt értelemben) kiütni a külsejével. Ebben a részben is benne volt ez a szó, de én úgy fordítottam, hogy “Állati jól nézel ki” (You’re a knockout).
Ennyit megjegyzésül az új “évadhoz”. Fogalmam sincs, milyen gyakorisággal lesznek újabb részek, de maradunk ezen az oldalon.

Befejezés

Először a tegnap éjjel felkerült fejezetet olvassátok el!
59. fejezet: link

Pár hónappal később..

Az eső nem akadályozta meg a terveinket estére. Lucy hozott egy esernyőt, ami alá hárman álltunk, Zoe pedig elsprintelt előre, hogy tartsa nekünk az ajtót. Úgy terveztem, hogy puszit nyomok az arcára azért, hogy megköszönjem, feláldozta a haját a csapat érdekében.

- Oké, oké, befelé! – korholt le játékosan.

Forgalmas volt aznap este a Black Dog, a pub, amely egyike annak a kevés helynek a környéken, ahol vannak rendes billiárd asztalok és darts. Inkább az itteni hangulatot részesítettem előnyben, nem valami füstös klubot. Nem várták el, hogy táncolj, és a szemközti falra szerelt régimódi zenegépből az egyik új Arctic Monkeys szám üvöltött.

Charlotte kiharcolt nekünk egy asztalt a sarokban, és dühösen hívott oda minket, mielőtt még több széket elvihetne valaki más.

- A-a! – dorgált le Zoe egy férfit, aki éppen a székére pályázott. – Az az enyém, nyuszikám!

Nevettem, mikor a srác udvariasan kihúzta neki a széket, hogy leüljön. Zoe megköszönte neki olyan pírral az arcán, ami illett a haja színéhez.

- Megyek, szerzek piát. – emeltem meg a hangom, hogy meghalljanak a folyamatos csevegés közepette.

- Akarod, hogy veled menjek? – ajánlotta Lucy, miközben megigazította a csatot, amivel hátratűzte a haját.

- Nem kell, köszi. Foglaljátok a helyem!

Válaszul egy feltartott hüvelykujjat kaptam mielőtt megfordultam, hogy átbújjak az emberek között. Néhány ember enyhén szólva nem volt segítőkész, és elállták az utat, míg udvariasan meg nem tapogattam a vállukat.

Amint sikeresen odaértem, a faburkolatú pultnak préselve várakoztam a kiszolgálásra. Szegény pultos csaj lerohanta a lábát, a főnökével folyamatosan kerülgették egymást, hogy újabb vendéghez menjenek oda. Ezen a ponton valószínűleg eléggé lent voltam a fontossági listán.

- Szerintem magasabb sarkakra lesz szükséged.

Jobbra néztem, és szembetaláltam magam egy széles mosollyal valamint egy barna szempárral.

- Tessék? – kérdeztem.

A homlokán gyöngyöződött az izzadság, sötét haja rátapadt.

- Hogy meglássanak. – mutatott a pultra.

Amint az emberek megkapták az italukat, helyettük még több szomjas vendég jött. Soha véget nem érő kör volt ez.

- Ó, tudok várni. – mosolyogtam.

Visszatereltem a figyelmemet a pultra, kissé ráhajoltam, hogy hátha észrevesz valaki.

- Feltűnőbbnek kell lenned! – mondta, mielőtt ujjait a szájához emelte és fütyült.

A hang alig tört át a kocsma zaján, de engem a közelsége miatt sikeresen sokkolt. Összerezzentem, és vele nevettem, mikor a férfi a pult mögül felfigyelt ránk.

- Működött! – tapsoltam.

- Mindig.

A megjegyzést egy kacsintás kísérte, és éreztem, hogy jobban nekem tolódik, ahogy még több ember tolakodott. Rendelt, mielőtt rám nézett volna.

- Had vegyek neked valamit!

- Nem kell, köszi. A barátaimmal vagyok.

Az asztalunk irányába biccentettem, amit nem rég hagytam ott. Reméltem, hogy Lucy tartja a szavát, és figyel a helyemre.

- Ó, ugyan már! – bátorított játékosan.

- De tényleg!

Megráztam a fejem. Kifizette a pénzt a söréért, de én nem voltam elég gyors a rendelésemmel mielőtt a pultos elment, és ismét a lista végére kerültem. Sóhajtottam, és a pultra tett táskámat fogtam.

- Szóval – folytatta barnaszem – valami görög istennel randizol?

Derűs zavarban, összevont szemöldökkel nevettem a kérdésén.

- Tudod magas, izmos, simán kettétörhetne a kisujjával?

Belekortyolt a korsóba, és a pereme fölött pillantott rám.

- Honnan tudod, hogy nem egy görög istennő? – hajoltam oda a válasszal.

- Na az dögös lenne. Engednéd, hogy nézzem?

Hangosan felnevetettem, amit valószínűleg nagyon elbűvölőnek találhatott. Gyengéden megfogta a könyökömet, miután letette a korsót, és a fülemhez hajolt. Ujjait finoman a bőrömbe nyomta, amihez nem sok voltam hozzászokva a másik nemtől. Az egyetlen fiú, akivel ilyen közelségben kívántam lenni, nem volt része többé az életemnek, kivéve azt a néhány esetet, amikor a szívem egy kicsit hevesebben vert és esküszöm, éreztem őt magam mellett. Ahogy rejtőzködik, figyel rám.

- Hogy hívnak?

Leheletének melegétől hirtelen vonakodni kezdett a bőröm, és irtózni kezdtem a nyomástól, amit a válasz kívánt.

- Bo. – böktem ki kicsit bizonytalanul.

- Darren vagyok.

- Visszamegyek a barátaimhoz.

Megfordultam, hogy elmeneküljek mielőtt megláthattam volna a félrevezetést az arcán. Ahogy ő tudta, elég jól alakultak közöttünk a dolgok.

- Hé!

Egy nyirkos kéz ragadta meg a csuklómat, és megfordított, hogy szembeálljak vele. Elengedte a karom, mikor meglátta a nyugtalanságom, de még mindig válaszokra várt.

- Mi a baj, még nem is rendeltél?

- Nem hiszem, hogy fogok, sokan vannak. Majd visszajövök később. – mondtam gyorsan, hogy minél hamarabb elveszhessek a tömegben.

- Mondtam, hogy veszek én neked.

Darren elvesztette a helyét a pultnál, ahogy továbbra is velem beszélt. Az ürügy, hogy közelebb jöjjön a zaj miatt, már nem igazán működött.

- És én elutasítottam. – mondtam határozottan.

Nem vágytam az érintésére a vállamon. Szólásra nyitotta a száját, de félbeszakították mielőtt érvelni kezdhetett volna.

- Hé, haver, valaki beszélni akar veled kint.

Darren és én is a srácra néztünk, akin még mindig rajta volt a vizes kabát. Nyilván most érkezett meg miután bemenekült a brit szitáló eső elől. Megköszöntem volna a csodálatos időzítését, ha Darren nem időzik még mindig bizonytalanul az oldalamon.

- Kicsoda?

- Nem t’om. – rázta meg a vállát a srác. – Csak kint van.

Kihasználtam ezt az áldott lehetőséget, hogy kibújjak ebből a helyzetből, és visszamenjek a barátaimhoz. Darren még kétszer utánam szólt, mielőtt lopva hátranéztem, hogy lássam, a megmentőmmel az ajtó felé indulnak.

***

Viszonylag sértetlenül sikerült visszatérnem az asztalhoz, leültem, és elmagyaráztam a lányoknak, mi a helyzet a piával. Nem igazán akadékoskodtak, boldogan beszélgettek, és várták, hogy miénk legyen a biliárdasztal. Kíváncsian néztem az ajtót, vártam, hogy mikor bukkan fel Darren.

Percekkel később nagy svunggal nyílt az ajtó, valaki komplett jelenetet rendezett belépéséből a kocsmába. Lesápadtam, ahogy felismertem az alakot, aki átbotorkált az álló emberek között. Felpattantam, a többiek utánam kiáltottak, mikor félúton találkoztam vele. A haja kissé kócos volt, a bal szeme máris bedagadt, és vér folyt az orrából. Szét volt csúszva.

- Azt mondtad, nincs senkid! – ordított rám Darren.

- Nincs is.

Nem vette figyelembe a zavarodottságomat, és letörölte a vért, mielőtt az a szájáig ért volna.

- Akkor az meg ki a faszom volt?

Elmentem mellette, dühösen haladtam az ajtó felé. Baloldalammal kilöktem az ajtót, és kiszabadultam a nyirkos utcára. Nem tartott sokáig, mire kiszúrtam őt, a vállamon ülő angyalt. Hüvelykujjával végigsimított a jobb kezének öklén, próbálgatta mennyire mozognak az ujjai, mielőtt ökölbe szorította őket.

Csak álltam ott a kocsma oldalán, néztem Harryt az út másik oldaláról, mielőtt a viharos szemeitől lángokba nem borult a testem. Sötét volt, és szakadt az eső, a bőrömet kirázta a hideg. De nem érdekelt. Ott volt ő.

Kapucnit viselt a kendővel összefogott, összevissza álló haján, semmi sem kerülte el a figyelmemet. A hónapok óta tartó megfoghatatlan jelek, és spekulációk után ott volt. A szívem tombolt a bordáim között, és egy apró, talán nem is olyan elhanyagolható részem, vágyott a sötétségre, amiben ő is eltűnt.

Már nem éreztem a jelenlétét azután az este után, nem volt többé ott, hogy figyeljen rám.

Magam kellett harcoljak.

Igen, ezzel vége a Darknak. Hannah már elkezdett írni egy folytatást (második évadot ha úgy tetszik), amelynek egyelőre még nincs címe. Annyit tudok róla, hogy rövidebb lesz, mint a Dark, és kicsit később, a jövőben játszódik majd. Azt, hogy mikor kerül fel az első rész viszont nem tudni! (Bár én úgy vettem ki a szavaiból, hogy most először a többi történetére fog koncentrálni egy kicsit)
Mindenesetre én itt leszek, és ha megtudok valami használhatót, akkor tájékoztatlak titeket! Itt és ask.fm-en (megjegyzem utóbbira többet járok fel) továbbra is elértek majd, amíg nem jön a folytatás! - Zs

59. fejezet

Érezted már úgy, hogy figyel valaki? Figyel, de inkább valahogy ismerősen, bizalmasan, nem úgy, mint egy ragadozó az üldözöttjét? Érezted már, hogy valaki vigyáz rád?

Harry szemszöge

Befordultam a parkolóba, behúztam a kéziféket, és lekapcsoltam a gyújtást. Amint sikeresen kiküzdöttem magam a biztonsági övből, a kezeim tanácstalanok lettek. Legalább amíg vezettem, volt valami hasznuk: erősen fogni a kormányt. Úgy tűnt külön életet éltek, mikor nem volt semmi és senki, akit fogjak. Folyamatosan babráltam, a körmömet piszkáltam, és a bőrömet csipkedtem, hogy bebizonyosodjak, tényleg itt vagyok. Már megint.

Az ajkaimat szinte sebesre harapdáltam, és mozgolódtam az ülésben. Az öklömmel megdörzsöltem a szememet, gyenge próbálkozás az álmatlan éjszakák miatti kimerültségem ellen. Kissé feljebb toltam a kabátom ujját, és kétszer leellenőriztem az időt. Négy perc.

Alig bírtam magamra nézni a visszapillantó tükörben. A szemem körül sötét karikák, a szám száraz és cserepes. Nem néztem ki önmagamnak. Tudtam, hogy én tettem ezt magammal, tönkrementem. És nem tűnt úgy, össze tudom magam szedni újra.

17:14-kor léptem meg korábban a munkából, csak hogy biztos legyek. Ezúttal Tom elcsípett, elmondta, tisztában vele, hogy nem igazán sikerült semmi fejlődést elérnem a majdnem egy teljes magamban eltöltött hónap után sem. Folyamatosan veszítettem az ügyfeleket, akiket edzettem, miután lecsökkentettem a munkahetemet három napra. Nem volt szívem elmondani neki, hogy már feladtam a próbálkozást.

Három perc.

Felvettem a sapkát, és megigazítottam a tükörben, mielőtt kiszálltam az autóból. A kezeim lefagytak, az ujjaim elzsibbadtak és tövig rágtam a körmeimet. A nyugtalan állapotom még jobban megnehezítette a kulcsokkal való babrálást. Két perc. Nehéz dolga volt a mellkasomnak, hogy tartsa a tempót a szívverésemmel. Úgy tűnt minden félelmem egyszerre tör rám, ami miatt le kellett hunynom a szemeimet, homlokomat pedig a kocsi hűvös borításának nyomtam.

- A francba! – lihegtem pánikolva.

Ne most, könyörögtem, mielőtt beszívtam a levegőt, ami elakadt félúton a torkomban. Bassza meg. Sikerült megállnom bármiféle támogatás nélkül. Leráztam a bizonytalanságaimat magamtól, hogy megtegyem a rövid sétát a helyemig. Ott álltam, ahol mindig, és újra megnéztem az időt. 17:32. Hátammal az egyik régebbi fajta buszmegálló téglafalának dőltem. Valószínűleg már nem sokáig lesz ott, mivel az önkormányzat folyamatosan lerombolja a megmaradtak, hogy modern, üvegesre cserélje azokat. Én hálás voltam a téglának, ha átlátszó lenne, megláthatott volna.

Szinte végszóra, feltűnt a bolt előtti parkolóban. Még onnan is, ahol én álltam, észrevehető volt a rózsaszín az arcán és a pirosság az orrán. Figyeltem, ahogy betűri a sálját a kabátjába, mielőtt felcipzározza azt. A lábujjain ugrándozott, hogy melegen tartsa magát, miközben várakozik. A lehetem látszott a levegőben, ahogy a repedt ajkaimon kifújtam a levegőt, miközben a védett helyemről figyeltem. Azon gondolkoztam, vajon Bo ujjai is olyan hidegek voltak-e, mint az enyémek, amiket a kabátom zsebébe dugtam.

Csak, hogy láthattam már megnyugvást adott, olyan higgadtságot, amit magamtól képtelen voltam megtalálni. Valamilyen módon részben ő volt az okozója annak, hogy ezzé váltam, de nyilvánvalóan ő volt a megoldás is, aki enyhítette a nehéz súlyt a mellkasomban, amely úgy tűnt összezúz azokon a napokon, mikor nem voltam képes figyelni.

Dan kiviharzott, és bármi kis boldogságot is éreztem, az azonnal kioltódott. Bezárta az ajtót, miközben beszélgettek, a gyomrom összerándult a beszélgetés könnyedségén, akármiről szólt is. Nem értek egymáshoz, de egyértelmű volt, hogy Dan szívesen átkarolta volna a vállát, amit Bo nem is sejtett.

Ha Bo rám várt volna, nevettem volna, megböktem volna az orrát, és összesimultunk volna a szétnyitott kabátomba. A kezeimmel céltudatosan dörzsöltem volna a hátát, hogy felmelegítsem. Ha én lettem volna ott, megcsókoltam volna.

De nem én voltam.

Dan volt a címzettje a huncut mosolyának, és a gesztus felért egy tőrdöféssel. A hiány megingatta a szívemet. Soha többé nem fog így nézni rám, és iszonyatosan önző dolog tőlem azt kívánni, hogy ez másképp legyen. Folytattam a szenvedést, ahogy Dan autója felé sétáltak. Visszafogtam az ellenszenvemet, mikor Dan kinyitotta neki az anyósülést, ő pedig beszállt.

- Kibaszott seggfej! – motyogtam, miközben visszafordultam és a sarok felé haladtam.

***

Különös érzés, olyan, amiről csak őrangyalokról szóló tündérmesékben hallani.

***

- Hogy az a…

Ott volt megint. Az utóbbi két délután ott volt, elrontva ezzel azt a pár dédelgetett percet, mikor láthattam Bot munka után. Szorosabban fogtam magamhoz az összegyűrt ruhadarabot, amit a kezemben tartottam, és gyűjtöttem magamban a bátorságot.

Igazából nem volt semmi eltervezve, nem volt más célom, amit el akartam érni, csak ami a kezemben volt. Keresztülmentem a csendes úton a parkoló széléig, egyik kezemre támaszkodva pedig átugrottam az alacsony falat. Akkor kiáltott vissza a boltba játékos hangnemben valakinek, miszerint azonnal szüksége van rá, hogy csatlakozzon hozzá odakint. Ez volt, amíg észre nem vett engem.

Talán, ahogy felé csörtettem vagy a megfeszült állkapcsom miatt. Szinte biztos voltam benne, hogy egy ütést jósolt az arcába. Legalábbis ezt gondoltam abból, ahogy elővigyázatosan tett egy lépést hátra. Megüthettem volna, egy tiszta jobb horog kiterítette volna, de nem azért voltam ott, hogy bármi sérülést okozzak.

Amint felfogta a jelenlétemet, a félelme feloldódott. Megvetően válaszoltam a kissé zavarodott és győzelmet sugalló pillantására. Volt köztünk egy kis magasságkülönbség, de soknak tűnt abban a pillanatban mikor az erőfölényünket akartuk érvényesíteni. Nem foglalkoztam vele, mert tudtam, mennyire beképzelt.

- Add ezt oda neki! – utasítottam határozottan.

Kezemet a mellkasának nyomtam a ruhaanyaggal együtt, amit labdává gyűrtem össze.

- Mi?

Összecsapásra számított, és úgy tűnt kissé bosszantotta annak hiánya. Biztos voltam benne, hogy szerette volna elmondani a barátainak, hogy verekedett, bebizonyítva, hogy mekkora egy seggfej is.

- Csak add oda neki!

Dan pontosan tudtam, kiről beszélek.

- Nem akar tőled semmit. Már nem.

Meg akarta nehezíteni ezt a dolgot, és ha ez igaz is volt, inkább vele beszéltem ezt meg, mint hogy szembenézzek Boval.

- Most már te vagy a képviselője?

Csendben maradt.

- Egy önelégült pöcs vagy, ugye tudod? – mondtam.

Dan nevetett a megjegyzésemen, nem is próbálta letagadni. Nem volt rá szükség.

- Hát, ez az önelégült pöcs – hangsúlyozta összeszorított fogakkal – az, aki együtt lóg az exbarátnőddel.

- Nem tudsz szart sem! – ugattam neki.

- Tudom, hogy elhagytad. Tudom, hogy tovább akar lépni.

- Veled? – gúnyolódtam.

- Megérti, hogy én nem fogom őt bántani.

- Nos igen, én nem tartom ezekhez az elvekhez magam veled kapcsolatban.

Előrelendültem, megragadtam Dan gallérját, hogy lefogjam és célozzak. Nem kellett aggódnom, hogy felzaklatom Bot, azt már megtettem. Valószínűleg ettől függetlenül is utálja már a létezésemet is, egy ököl Dan arcába már úgysem változtat sok mindenen. Dan kék tekintete engedelmesen megdöbbent, de hamar rájöttem, hogy nem a fenyegető öklömtől.

- Harry?

A hangot hitetlenkedő csend fogadta. Az ökölbe szorított kezem egy rövid pillanatig még ott lebegett mielőtt leejtettem volna magam mellé. A szívem dobogását a fülemben éreztem, a torkom kiszáradt, és egyenetlenül szedtem a levegőt. Annyiszor láttam őt lopva, felügyelve a biztonságára, hogy a beteges elmémet megnyugtassam. De nem voltam felkészülve egy szemtől szemben való találkozásra.

- Bo, ne! – könyörgött Dan.

Ő figyelmen kívül hagyta az utasítást, a hátam mögül kilépve körbesétált, hogy Dan válla fölött nézzen rám. Egy vastagabb kabát volt rajta, ami sokkal megfelelőbb választás a vékony dzsekinél, amit pár napja viselt. Kesztyűs kezei továbbra is a teste mellett maradtak. Bo szemeiben nem láttam meglepettséget, csak átható félelemérzetet.

- Meg akart ütni. – szólalt meg Dan.

- Őszintén azt mondod, hogy nem provokáltad őt? – tette fel Bo a költői kérdést. – Gyere onnan!

A gyomrom összezuhant, ahogy fájdalmasan rádöbbentem, tőlem akarja védeni őt. Dan kicsúszott a kezem közül, Bo és közém lépett, mielőtt Bo megfogta a karját és maga mögé állította őt. Lehajtottam a fejem, és átjárt az érzés, hogy nem vagyok jó helyen. Senki sem akarta, hogy ott legyek.

Az ujjaim még mindig erősen belenyomódtak a ruhadarabba, amit fogtam, és teljesen összegyűrődött ott, ahol idegességemben markoltam. Nem hittem, hogy a lábaim képesek lennének újra elsétálni tőle, szóval maradtam ott ahol voltam, és akaratlanul is hallgattam a vitájukat.

- Csak menj, és várj a kocsiban!

Ritkán láttam Bot ilyen dühösnek, még lehajtott fejjel is, a harag a hangjában példanélküli volt.

- Nem hagylak vele! – tiltakozott Dan.

- Akkor meg kuss legyen! Ezzel nem segítesz.

Örömet okozott, hogy ő volt kitéve Bo frusztrációjának. Elmotyogott egy sértődött „Jól van”-t, mielőtt tovább nehezíthette volna jelenlétével a helyzetet. A kocsiajtó csapódása megerősítette, hogy egyedül maradtunk először, mióta ott hagytam őt sírva a lépcsőmön. Ez a tudat dobott egy keveset az önbizalmamon.

- Én…

- Ez a tiéd. – szakítottam félbe rémülten.

A hangom fáradt volt és érdes, és attól tartottam, nem veszi el a ruhadarabot, amit felé toltam. Homlokát ráncolta, nem ismerte fel, amíg ki nem bontottam az inget. Egy kissé szánalmasan nézett ki. A tervem az volt, hogy ott hagyom a bolt előtt, és aztán visszavonulok, de az ötlet elbukott, amint megláttam Dant.

Bo elvette tőlem, és figyeltem, ahogy leveszi a kesztyűjét, és a zsebébe dugja. Csupasz ujjaival azonnal az ingem anyagához simult. Nem akartam tévesen ítélkezni, de szinte úgy nézett ki, mintha hiányzott volna neki. Talán csak egyszerűen szerette azt a ruhadarabot, nem szentimentálisan, hanem csak magát az anyag érintését. De kétségbeesetten reménykedtem abban, hogy azért, mert az ing az enyém.

- Harry, voltál itt korábban? Voltál…

- Nem azért, hogy megijesszelek.

- Nem vagyok megijedve. – mosolygott gyengéden, miközben lenézett az ingre.

- Én csak – csak biztos akarok lenni, hogy jól vagy. Megígértem, hogy…

- Tudom.

Egy pillanatra elkalandozott a tekintetem, és láttam Dant, ahogy a kocsiban ül savanyú pofával. Az ocsmány arckifejezése bebizonyította, tényleg gyűlöli, hogy Boval beszélek. Tudom, hogy ez kicsinyes, gyerekes, de én találtam meg őt először, én már akkor az övé voltam, mikor ők még nem is találkoztak egymással.

- Eszel te rendesen?

- Mi? – válaszoltam.

- Az arcod máshogy néz ki.

Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az arcom, de a testem megfeszült, és a szemei könnyesedni kezdtek. A reflexszerű reakcióm okozta ezt, hogy lehetőségét is meggátoljam, a helyrehozhatatlan károkat, amiket az érintése okozhatna. Én akartam irányítani ezeket.

Könnyek folytak le az arcán.

Azt hiszem, az én hibám. – vallottam be.

Szomorúan megrázta a fejét, és olyan volt, mintha a testem megtagadná, hogy újra sírni lássam őt. Akármilyen démonok is üldöztek a fejemben, leküzdöttem őket, és a karomba vettem őt. Kesztyűs kézzel fogta magához a nyakamat, mielőtt leküzdötte magáról a kesztyűt, és elkeseredetten kapaszkodott ujjaival a tarkómba. Arcomat a nyaka és a válla találkozásába temettem, kiszáradt számon éreztem a meleg bőrét.

- Majd látlak. – suttogtam.

Bo megrázkódott egy újabb adag könnyel és én ringattam őt, miközben megcsókolta az állkapcsom, aztán pedig az arcom. Az élet, amit egy pillanatra belém lehelt, óvatosan távozott belőlem, ahogy elengedtem őt. Kezével megszorította az enyémet, ujjaink szétcsúsztak, míg végül teljesen szétszakadtunk, és néztem, ahogy elmegy.

***

Csak miután elértem az kocsimig, akkor kúszott be a sötétség, beszivárgott olyan helyekre a mellkasomban, amiket neki tartottam üresen.

Lerogytam az autó mellett, felhúztam a lábamat a mellkasomhoz, és a karomat a térdem köré fontam. Ez nem volt része a tervnek. Rejtve kellett volna maradnom. Akkor legalább csak az egyikünket tettem volna tönkre.

Ez az utolsó rész, VISZONT van még egy epilógusnak megfelelő rövidebb szösszenet, amit a holnapi nap folyamán (~szombaton, nekem még péntek van) fogok feltölteni. Azzal együtt leírom majd, mit tudok a folytatásról! Addig is legyetek türelemmel!

58. fejezet

Mikor a napfény beszűrődött az apró réseken a behúzott függönyöm mellett, fejben kipipálhattam egy újabb megszakított alvást. Kezemmel tapogattam az üres helyet, melyet egyszer egy olyan valaki foglalt el, akinek képe most fájdalmat idéz elő, ha eszembe jut. Valahogy gyűlöltem is őt ezért.

A napok összefolytak, nem tudtam, hétköznap van-e. Egy gyors pillantással a mobilomra kiderült, hogy valójában szombat van. Sóhajtva visszazuhantam az ágyneműbe, amelyben forgolódtam egész éjjel. Reméltem, hogy az alvást, amire készültem, álmok nélkül letudom. Hogy oda el tudok tőle menekülni. De anyának más ötletei voltak.

- Jó reggelt!

Felnyögtem, és próbáltam magam még jobban beletemetni az ágyba. Besüllyedt a matrac, és anya kezét a vállamra tette a takarón keresztül.

- Bo, gyerünk! Megígérted nekem.

A hangja lágy volt, de a hangulat feszült. Belefáradt, hogy a szobámban rejtőzök, és én belefáradtam, hogy itt legyek. Egyedül. Eldöntöttem, hogy legalább egy napra teljesen tiszta leszek és rendesen felöltözöm.

- Hoztam neked teát.

Kikukucskáltam a rejtekhelyemről, és felfedeztem, hogy valóban ott volt egy gőzölgő bögre a rendetlen éjjeli szekrényemen. Ki kellett takarítanom.

- Köszi.

Felültem húzva a gyűrött ágyneműt magammal. Anya ott maradt, mint egy nehezék, nehogy a fejemre húzzam a takarót. Tudta, hogy szándékomban állt betemetnem magam a problémáimmal együtt.

- Fel kellene kelned, kicsit hideg van, de süt a nap.

- És mit csináljak? – csattantam föl.

A mosolya megtört az indokolatlan válaszomra. Egyből éreztem a bűntudatot, amint a rideg szavak elhagyták a számat. De ő az anyukám, megértette, hogy a fejlődés ellenére még az apróságok is érzékeny pontot érinthetnek, és visszakerülhetünk azokhoz a napokhoz, amikor nem akartam elhagyni a szobám négy falát.

- Úgy gondoltam, elmehetnénk vásárolni, vagy abba a kávézóba a parknál, amit kiskorodban is szerettél. Vagy ha nem akarod, akkor elmehetnénk sétálni valahova.

Próbálkozott, kétségbeesetten. De mi értelme lenne egy sétának? Egyre kevésbé akartam ezt az egészet.

- Nem tudom, mit tegyek.

Anya mosolya reményteli volt.

- Hát, nem kell most eldöntened, reggelizz, és majd…

- Nem. – megráztam a fejem könnyes szemekkel. – Anya, nem tudom, mit tegyek.

Megértette, mikor a karjaiba vett. Ez az a fajta ölelés volt, amit akkor kaptam, mikor hat évesen lehorzsoltam a térdemet, mert leestem a körhintáról a parkban. Ugyanaz a vigasztalás, mikor a hajamat simogatta. Bár inkább választottam volna a sebes térd fájdalmát ahelyett, amit jelenleg éreztem. Bevállalnék egy bokszmenetet a ringben, ha az kiütné a gyomromban fészkelő, reménytelen érzést.

- Oh, Bo! – búgta szomorúan.

- Hiányzik.

- És ez jól is van így. Nem kell elfelejtened Harryt.

Csitított, mikor csúf zokogásba kezdtem. Valószínűleg tönkretettem a blúzának vállrészét, orromat a nyaka hajlatába fúrtam, hogy ne kelljen szembenéznem a feladataimmal, vagy a ténnyel, hogy életem egyetlen rendes szerelme egy roncsvonat. Nem tudtam volna megállítani, ha próbáltam volna sem, nem az irányításom alatt álltak bizonyos tényezők. Harry és én is elbuktunk a sebeink pusztítása után.

- Össze fogod szedni magad újra. De nem kell egyedül csinálnod, a barátaid és én is segíteni fogok, hogy megtaláld a darabokat. Nem fog örökké tartani a fájdalom, Bo.

Érzéketlen akartam lenni, könyörtelen és keményszívű, csak, hogy ne kelljen még egyszer a szánalmas búslakodásra ébrednem fel.

- Még mindig minden nap gondolok apádra.

A szavai nem voltak szomorúak, és ez adott valami távoli reményt, hogy túl tudok ezen jutni. Anya is leküzdötte.

- Gyerünk, menjünk és együnk sütit! – ajánlotta, és megszorított.

***

Aznap este meglátogattak a barátaim, kitelepültünk a nappaliba, kártyáztunk és valószínűleg a napi kalóriabevitel kétszeresét ettük meg édességből. Ez volt az első éjszaka napok óta, mikor úgy éreztem, az alvás nem házimunka, hanem egy kívánatos állapot, amiben a testem valóban megkapja a neki járó pihenést. Elbóbiskoltam, miközben a többiek még mindig halkan beszélgettek, a nyugtató moraj miatt abba a hitbe ringattam magam, hogy nem vagyok egyedül.

A hétfő hamarabb jött, mint azt szerettem volna. Vissza a munkához, és vissza a nem kívánt együttérzéshez, amivel a többiek halmoztak el.

Dan lassan egy hete tevékenykedett körülöttem a munkahelyen. Egyértelműek voltak a szándékai, de a folyamatos érdeklődése a hogylétem felől kezdett úgy hangzani, mint egy megakadt lemez.

- Akarod, hogy kihozzam én helyetted?

Udvariasan elutasítottam az ajánlatát, hogy ő hozza át a raktárba a széket. Dan hátralépett, ahogy felmásztam. Talpammal a párnázott ülésen szedtem le nagy nehezen egy dobozt a felsőpolcról. Rendet raktam, válogattam, és port töröltem, nem csak a bolt fenntartása érdekében, hanem a fejemben történő takarítás miatt is.

Hamar rájöttem, hogy a doboz, amit levettem, nehezebb, mint azt előtte gondoltam. Nem volt időm, hogy felkészüljek. A vállam fogta az ütést, a karton meglökött előidézve ezzel az esésemet a földre. Először a fenekem ért le a földre, éppen azelőtt, hogy kinyújtottam a bal könyököm, hogy ne fejeljem le a polcokat magam mögött.

- Jól vagy?

Dan beszáguldott, hogy megnézzem, és végül segített felszedni a poros padlóról. Szerencsére a doboz valami keményebb anyagból lehetett, a teteje le volt hajtva, és csak kisebb sérülések látszottak rajta. Ugyanez nem volt elmondható rólam. Sehol semmi vér, de valószínűleg lett pár zúzódásom. Elegem volt a sírásból. Még ha ez a fájdalom más is volt, mint amivel Harry távozása óta élek, nem tudtam rávenni magam a könnyekre. Valószínűleg aggodalomra adott okot, hogy kezdtem magamból kizárni bármiféle érzelmet, de egyszerűen már nem érdekelt.

- Semmi baj. – ráztam le magamról Dan vizsgálódását.

- Elég nagyot estél, Bo.

Már át is húztam a dobozt az ideiglenes rendezési csoportokhoz. „Kuka”, „megtart”, „megkérdezni a főnöktől” volt a három kupac, amikbe pakoltam.

- Volt már rosszabb.

- Szükséged van valakire, aki mindig elkap téged. – viccelődött könnyedén, és ujjaival átlapozott egy halom bakelit lemezt.

Összerezzentem a kijelentésén, ártatlan, de a romantikus kicsengésére a gyomrom undorodva összehúzódott. Nem voltam még reménytelen.

- Estem már seggre párszor. Nincs szükségem senkire, hogy megmentsen.

Ez fizikailag és átvitt értelemben is igaz.

- Tudom. Erős vagy, de mindenkinek szüksége van arra, hogy olykor gondját viseljék.

- Anya és a barátaim gondoskodnak rólam.

Folytattam a válogatást, kivettem egy Cher CD-t, ami úgy nézett ki, mintha nem látott volna napfényt legalább húsz éve. A „kuka” kupacba tettem, még mielőtt a bűntudat meggyőzne, hogy a megtartandók közé tegyem.

- Szóval én már nem vagyok a barátod többé?

A komoly arckifejezése hatására megálltam, és felé fordultam.

- Dan, persze, hogy a barátom vagy. – meg akartam győzni őt. – De vedd sértésnek, én csak… Csak jelenleg kicsit furcsán érzem magam fiúk körül.

Ez volt az igazság. Az egész hímnem most még inkább rejtély volt számomra. Dan a falhoz hajolt, a karjait szorosan összefogta a mellkasa előtt.

- Nem vagyunk mind olyanok, mint ő. – vágott vissza gyorsan.

Egy rövid ideig nem mozdultam, kihasználtam az önelégült pillanatot, hogy jobban belegondoljak abba, amit mondott. Nem, soha nem fog más fiú a közelébe sem érni annak, ami Harry volt, vagy legalábbis, aminek én képzeltem őt. És nem, soha nem fog más fiú fájdalmat okozni nekem, ahogy ő. Nem adom meg nekik a lehetőséget.

Nem védtem meg Harryt a válaszomban. Mi haszna lett volna vitatkozni valamiről, ami véget ért.

A kezem megtalálta a Danét, és kihámoztam a karja alól.

- Gyere, és segíts nekem!

A kis mosolyomat értetlenül figyelte nem csak Dan, hanem én magam is.

***

Elemeltem egy borítékot az irodából, az agyam üresjáraton futott, és kényszerítettem magam a cselekvésre, bár a kezeimnek ez kihívást jelentett. Leragasztottam a hátulját, és kotorászni kezdtem egy tollért. De nem volt lehetőségem ráírni a címzett nevét.

- Szeretnéd, hogy hazavigyelek?

Futólagos megjegyzésnek hangzott, de tudtam, hogy Dan már egy ideje ezen gondolkozott. A hangja megijesztett, és azonnal eldobtam, ami kezemben volt. Együtt hajoltunk le, és gyűjtöttük össze a holmimat.

- Ó, az az enyém.

Magamban szitkozódtam a felismerhető remegésért a hangomban, és a Dan kezében lévő borítékért nyúltam. Mikor az biztonságban visszakerült hozzám, a táskámba tettem.

- Szóval, mi lesz a fuvarral? – mosolygott.

Követve Dan példáját én is felálltam, kihúztam magam, hogy magasabbnak látsszak.

- Nincs rá szükség, köszi. Megállok még valahol, mielőtt hazamegyek. Meg kell csinálnom valamit.

Bólintott, elment a kabátjáért, mielőtt csatlakozott volna hozzám az ajtónál. Megfogta a kilincset, de nem szándékozott elfordítani azt. Követtem szemmel a karjának vonalát, fel a válláig, és aztán az alsó ajkáig, amit a fogai közé vett.

- Akarod, hogy kitegyelek? Nem gond.

- Őszintén, azt hiszem, csak egyedül akarok menni.

- Értem. – válaszolta röviden.

Nyitva tartotta nekem az ajtót, miközben Dan elköszönt tőlem a válla fölött. Kelletlenül éreztem meg a szelet a széthúzott kabátomon, aminek a cipzárjával küzdöttem éppen.

- Holnap is áll még az ajánlat?

A kérdés kiszökött a számon, miközben a hajam az arcomba szállt. Mikor aztán megoldottam a helyzetet, és felvettem a kapucnimat, Dan már vigyorgott.

- Persze. Akkor holnap.

***

Harry utcája ezúttal barátságtalannak tűnt. Az izgalom, amit egykor éreztem, hogy láthatom az arcát, legtöbbször futásra késztetett. De most ráérős tempóban haladtam, mert ő nem akarta, hogy itt legyek. Olyan sokszor gondoltam arra, hogy felbukkanok az ajtajánál, és követelem, hogy ne legyen bolond, adjon nekünk egy esélyt.

Az apja volt a probléma gyökere, elhitette Harryvel, hogy csak egy kimenetele lehet a kapcsolatunknak. Harry azt hitte, a génjei olyanok, mint a méreg, belészivárog, megfertőzi dühvel, amit nem lesz képes visszafogni. Ez nagyon elszomorított, mert én tudtam mennyi türelemmel rendelkezett, láttam a toleranciát, amit folyamatosan építettünk fel. Talán ezt az anyjától örökölte.

Nevetés szakított ki az emlékekből. Egy védett falhoz lapultam. Könnyek folytak az arcomon, mikor Hayley és Tom elmentek, miután gondolom beugrottak Harryhez.

Nem tudtam magam kihúzni abból az önző, elemésztő buborékból, amiben tartózkodtam. Oda mentem volna köszönni, ha nem fogták volna egymás kezét. Megkérdeztem volna, hogy vannak, ha Hayley nem úgy mosolygott volna fel Tomra, mintha ő lenne számára az egész világ. Örültem volna nekik, ha nem emlékeztettek volna arra, amit elvesztettem.

Azon tűnődtem, vajon Harry is érzi-e ezt a torokszorító féltékenységet. Ha rólam lenne szó, nem nyitnék ajtót nekik, és a felismerés megerősített, hogy milyen keserűvé váltam. Szomorú lettem mások boldogságától. Micsoda szörnyű egy alak.

Reszkető kézzel letöröltem a bizonyítékait bárminemű érzelemnek. Újult erővel léptem elő a szánalmas rejtekhelyemről, hogy visszatérjek az utamra Harry lakása felé. Pár pillanatnak tűnt, míg a lépcsőn álltam, ahol rikoltozó kábulatba sírtam magam legutóbb. Anya jött értem, és sosem láttam még olyan döbbentnek: az ő lánya alig kap levegőt a sírás miatt.

De kezdtem elfogadni, ami itt történt. A kezem öntudatlanul emelkedett kopogásra készülve, de aztán észbe kaptam. Mi az francot is mondanék? Egy pillantás, és végem lenne, minden eddig elért eredménynek annyi, és újra az a lány lennék, aki alig bír állni. Nem.

Beletúrtam a táskámba, és megtaláltam, amit kerestem. Az arcomat harapdáltam, miközben mérlegeltem, hogy a fehér felületet teljesen üresen hagyjam-e. De nem tettem. A bejárati ajtóra hajolva ráfirkantottam Harry nevét a borítékra. Megnyugvással töltött el a betűk formája, amíg az ítélőképességem azt nem mondta, hogy csináljak valamit.

- Bassza meg!

Adtam a borítéknak egy utolsó löketet, mielőtt az a postaládába érkezett. Sokkal több gondot érdemelt volna, mint amennyit én adtam. Amint megbizonyosodtam, hogy biztonságban megérkezett az előszobaszőnyegre az ajtó másik oldalán, elkezdtem rohanni le a lépcsőn. Túl gyáva voltam, hogy lássam, Harry otthon van-e.

***

Harry szemszöge

Ész nélkül bámultam a kijelzőt, ahogy a számjegyek 12:59-ről 13:00-ra váltanak. A testem könyörgött az alvásért, de tudtam, hogy az álom sose adná ilyen könnyen magát. Számtalan zaklatott éjszakám volt anyánál az elmúlt pár hétben, szóval nem fogom magam becsapni azzal, hogy azt hiszem, más lesz, hogy itthon vagyok.

A kanapé párnái leestek a szőnyegre, ahogy mocorogtam a beékelődött pozíciómból. Vonszolnom kellett a lábaimat, hogy kikapcsoljam a tévét, amin eladó házakról szóló műsort ismételtek. Megnyaltam a kiszáradt ajkamat, mielőtt elindultam a folyosóra, és majdnem lefejeltem a falat. Szidtam az átkozott szórólapokat, amik ott hevertek a bejári ajtó előtt, és lehajoltam felszedni őket, mielőtt újra megcsúsznék valamelyiken.

Könyökkel felkapcsoltam a konyhába a villanyt, a hirtelen világosság égette a szemem. Összegyűjtöttem a pizzás szórólapokat, hogy félbehajtsam őket, miközben lábbal már felnyitottam a kukát. De az érdeklődésemet hamar felkeltette valami szokatlan a szemétnek hitt dolgok között. Egy apró, fehér boríték. Eltért az többi reklámtól. Fekete tintával ott volt a nevem az elején, az írója kapkodott, de mégis valahogy elegáns volt. A feladó maga dobta be a levelet.

Minden mást eldobtam, és figyelmemet a nekem címzett apró küldeményre helyeztem. Feltéptem a borítékot. Nem volt benne üzenet, semmi, ami felfedné a titokzatos küldő személyét, de nem is volt rá szükség. Megdöntöttem a borítékot, a tartalma meg-megakadt a tépett papíron, mielőtt a tenyerembe esett volna. Az ezüst nyaklánc a papírrepülős medállal.

Felforrósodott a mellkasom, és úgy éreztem, ketté szakadok. Összecsuktam a kezem, a nyaklánc éles széle beleharapott a bőrömbe, belevésődött, hogy el ne felejtsem őt. De hogy tehetném? Nem bírta megtartani, ezért inkább tönkretesz engem vele, és hivatalosan véget vet annak, ami köztünk volt.

Mire meglazítottam az ujjaimat már fájt. A láncot eldobtam a konyhaszekrényre. A padlóra esett, én pedig a kezembe fogtam a fejem. Kitörtek a forró könnyeim, miközben a földre rogytam.

- Nem.

Ez egy kibaszott rémálom. Elvágott mindenféle kapcsolatot, amibe buzgón kapaszkodtam. Szörnyen önző voltam, még a számban is keserű ízt hagyott az érzés. Tudtam, hogy kegyetlenség, könyörtelenség azt kívánni valakitől, hogy szeressen téged továbbra is, miután elhagytad őt a saját ellentéteid miatt.

A fejemben száguldozó ellentmondások miatt éreztem az epét a torkomban. Nem az ő hibája volt, hogy elbasztam. Nincs jogom követelni a szerelmét, már nem. De sosem volt rá ennyire szükségem, mint most.

Mikor elértem a hálószobámat, egy lámpa és három pohár feküdt törötten, helyrehozhatatlanul szétszórva a padlón. Észhez tértem, mielőtt a tévének estem volna, de a nappali ajtaja nem volt ilyen szerencsés. Egy újabb korty vodka égette az útját a torkomon, melegített ott, ahol én hideggé váltam.

Az üveget az éjjeli szekrényemre tettem, kéznél legyen, ha újra felejteni akarok. A ruháimat egy halomba raktam a földre mielőtt az ágyba másztam volna. Elképzeltem, hogy ujjait a hajamba fűzi, gyengéden beszél hozzám, ösztönöz, hogy találjak valami megnyugvást. Ez minden, amit akartam, csak ő.

Nincs semmiféle információm arról, mikor lesz új rész! - Zs

Egyévesek vagyunk!

Juhúú, bizony egy éve került fel az 1. fejezet fordítása. Nem is tudom eldönteni, hogy nagyon soknak vagy inkább kevésnek tűnik a blog indulása óta eltelt idő. Sok minden történt azóta, és nagyon durva látni a számlálót, ami mutatja, hogy több mint 1,373,335-ször kattintottatok az oldalra. Örülök, hogy ennyien olvassátok a történetet, és remélem, kitartotok velem egészen a végéig.

Más téma: Hannah azt írta, hogy hamarosan véget ér a Dark, de tervez folytatást. Új résszel kapcsolatban viszont nincs konkrét dátum.

Annak örömére, hogy mindjárt itt a félév sokatok számára (és számomra is nem mellesleg), viszont én még nem érzek késztetést az utolsó beadandók megírására, várok mindenkit szeretettel egy kis szülinapi kérdezz-felelekre itt.

Jók legyetek!

Zs